Archive of Our Own ^beta

Chapter Text

Lepj meg!

Odakint nagy pelyhekben szitált a hó, és az előrejelzések jókora vihart jósoltak. Ezúttal Csele és Csónakos lakásán tervezték az éves karácsonyi összejövetelt, csakhogy Andrist elárasztotta a pánik, mert halvány ötletet sem sikerült előhalásznia elméjéből, mit ajándékozzon Cselének. Már két éve jöttek össze, de az ajándékozás nem bizonyult Andris erősségének. Ó, Csele Csabának egész anekdota-gyűjteménye volt, hogy milyen ajándékokkal tette negatív értelemben felejthetetlenné az ünnepi időszakokat a párja.

− Minek örülnél, szívem? – tette fel a kérdést már századjára, mire Csabi ingerülten vetette oda:

− Mit t’om én, lepj meg!

Ezzel nagyon nem segítette ki, inkább csak nagyobb lett a zűrzavar az idegpályákon: konstans dugó állt be a neuronok között.

− Jani! – hívta fel elkeseredettségében Bokát, mint az egyetlen mentsvárat, akinek még akadt a birtokában használatra alkalmas szerv: agy.

− Andris, jól vagy? – A Messenger videóhívásnak köszönhetően hamar utolérték egymást. − Nem szoktál ilyenkor hívni.

− Bajban vagyok. Megint utolsó pillanatra hagytam az ajándékozást, és Csabinak dunsztom nincs, mit adjak. Úgyis mindene megvan, hiába kérdezem, azt mondta, baszd meg, lepjem meg – fejtette ki sajátos szókincsével a problémát.

− Hát, kihagyom ezt az ajánlatot, Ernő amúgy is féltékeny lenne, de figyelj, szerintem csak simán töltsetek el egy estét ketten, annak is örülne… − Andris és János még vagy tíz percen keresztül trécseltek, ezalatt Csabi leszaladt a boltba, hagyott is egy cetlit, hogy ez a lassabb észjárású drágaszága ne aggódjon érte. Még jó, hogy a közért egy saroknyira volt csak. Andris végül Kolnay és Barabás beavatásával szerzett egy hatalmas kartondobot, belepakolták a fiút, kötöttek az egészre egy orbitális piros Masnit, és így várták Csabit, illetve a többi baráti vendéget.

− Sziasztok! – ugrottak egymás nyakába.

– Au!

− Izé, boldog karácsonyt – köszöntötték a fiúk. Jani megállt a csomag mellett, és finoman megpaskolta a tetejét. – Nem nyitod ki?

Csabi egy hétéves lelkesedésével cincálta le a csomagolópapírt és a szalagot, amíg meg nem pillantotta benne Csónakos Andrást, ahogy ott kuporgott, édesen szuszogva. Mellkasa fel-le járt, ez még a hópehelymintás, mikulásos pulcsijában is jól látszott. Csaba szemébe könnyek gyűltek.

– Tudom, hogy utálja, ha így hívom, de olyan aranyos!

− Ó, a rohadás, ez beszunyált! – fuldoklott a röhögéstől Barabás. – Már lököm is fel Instára.

− Azt próbáld meg! – kapta ki az okostelefont kezéből Csaba, és lepisszegte őket. – Ez a perc csak az enyém. Ja, amúgy konyhában a kaja, szolgáljátok ki magatokat, én az ajándékommal leszek. A fiúk elsompolyogtak, míg Csabi bemászott a dobozba, és odakucorodott a fiú mellé. A telefonja rezgése ébresztette másnap.

− De édes az álompár! – agyon szívecskézve a közös baráti Messenger csoportban találta meg a képüket.

Oda is pötyögte alá: Amelyik idióta ezt megcsinálta, azt fürdetjük meg esőnek a hóban!

Boka: Ne már, Csabi! Én voltam, annyira édesen aludtatok, meg kellett örökíteni.

Ernő: Nem baj, challenge accepted, csak gyere ki a kertbe, Janikám, hamvas lesz a pofid…

Chapter Text

Nemecsek Ernő vígan dudorászott. A hóemberhez gyúrta össze már a fejhez való gömbrészt, és fel-felsandított a Bokával közös lakásuk emeletére. Azóta, hogy Csele kihirdette a csoportchatben, hogy aki kitalálta, hogy fotózzák le Csabit meg Andrist, azt meg kell fürdetni a hóban, már rég dörzsölt tervén dolgozott, miként csalhatná le Janit az ágyból. A fiú ugyanis reggel nyolc óta tapodtat sem mozdult, amióta Ernő kiírta, hogy na, akkor ő kihamvasítja a drága Jánoskájának a pofiját.
Ki gondolta volna, hogy az édes kis Nemecsek, az ő Ernőkéje ilyen elvetemült gazfickó is tudott lenni? Amióta túlélte azt a Füvészkert-fürdőt, azóta teljesen megváltozott a jelleme. Bátrabb lett, és mintha kissé fejébe is szállt volna, hogy Áts Feri felajánlotta neki a hadnagyságot. Merthogy ez megmaradt a fejében.
Ernő vígan helyezte a hatalmas hólabdát a másik kettő, még nagyobb tetejére. Jobb lett volna, ha Janival közösen készül el a hóember, ám ez sajnos ábrándnak ígérkezett, mert a srác begubózott odabent, tudván, hogy Ernő milyen gaztettre szánta el magát.
Viszont, előbb-utóbb melege is lett, tekintve, hogy Ernő miatt mindig magasabb hőfokon tartotta a lakást, meg ne hűljön odabent, még véletlenül sem, emiatt elkezdett egyre inkább melege lenni.
– Kinyissam, vagy ne azt a fránya ablakot? – morfondírozott félhangosan. Vajon lenne elég ütődött Ernő, hogy bedobja a havat az ablakon? Kinézte belőle. A kis kapitány önbizalmát örömmel fogadta, de most azt kívánta, bár félne tőle úgy, ahogy anno a Pásztoréktól.
Mivel vehetné rá, hogy hagyjon fel ezzel az élményfürdős ötlettel?
Másfajta fürdőben lazán benne lett volna, csak Ernő gondolja meg magát!
Végül támadt egy ötlete: rendelt kaját a netről, gondolván, Ernő úgy is kint van, majd átveszi, és akkor legalább mással foglalja el a két puha kezecskéjét.
A kaja fél órán belül meg is érkezett, Ernő döbbenten pislogott a futárra.
– Öhm, mindjárt hozom a pénztárcám. Vigyázna addig kérem, a hóemberre? – A futár zavartan ácsorgott, első körben Boka öccsének nézte a fiút, aki a kis szőke fejével majd elveszett a hóban.
– Jani, te rendeltél valamit? – kérdezte úgy, mintha nem tudná. Persze, értett a célzást, azért Ernő se most jött le a falvédőről. Már ki is találta, hogyan ejti Janit a saját csapdájába. Teljesen pókerarccal turkált a tárca után, hogy szegény futárt ne várassa agyon, nyilván más címekre is kellett még mennie, meg a friss kaja se hűljön ki.
– Igen, én, nincs kedvem ma főzni. Mást viszont szívesen csinálnék – terelt Boka. Ernő hagyta, hadd fusson az a fonalgombolyag, úgyis akartak egy macskát befogadni, ha már a gyerektéma náluk kiesős.
– Majd arról is beszélhetünk, de most gyere, és vedd át, amit rendeltél, én addig megterítek.
– Hogyisne, hogy utána havat rakj a nyakamba a párkányról! – fonta össze karját maga előtt János. Dacból se engedett a negyvennyolcból.
– Khm. A futár várja a pénzét. Ne csessz ki vele. Ha nem fizeted ki, nem lesz extra se ma az ágyban. Sima vaníliát kapsz – fenyegette Ernő. De vágyott aznap János arra, hogy Ernő megint a kis nyuszika énjét vegye elő! Túl sokat tanult Csónakostól, biztos ez a titok, töprengett némán, és duzzogva, tőle nem megszokott, csattogó léptekkel vágtatott ki az ajtón. Hogy jön Ernő ahhoz, hogy irányítgassa? Bár, ha jobban belegondolt, tetszett neki ez az elképzelés, hogy kicsit végre felengedjen, és ne neki kelljen minden felelősséget is magára venni. Egye fene, legyen neked gyereknap, rendezte le magában a dolgot.
A futár szeme felcsillant az ötszáz forintos borravalón. Az öt perces ácsorgás díját is alaposan megfizette Jani Hogy fog nézni Ernő, ha meglátja, mi a kaja!
Jóféle bőségtálat rendelt, hogy vagy két napig ne kelljen főzniük, a karácsonyt pihenésre akarta szánni, ha már megkapták szünetnek a cégnél.
– Most is tegyem félre neked a rántott camambertet?
– Viccelsz?! – Ernő hangja négy oktávot ugrott a kérdésre. Viszont Boka képében csak csattant az a hógolyó, amit időközben a párkányról gyűjthetett be a kis szemtelen, sunyi alamuszi.
Úgy csapott le rá, mint vámpír az áldozatára. János sokáig csak tátott szájú pisztrángként leste a párját, amíg az agya rebootolt.
– Ezért meglakolsz – lerakta az asztalra az ételt tartalmazó dobozokat, zacskóstól, és feltűrte az inge ujját. – Menekülj, ha kedves az életed.
– Úgyse kapsz el! – iramodott neki Nemecsek. Sokkal gyorsabb, amióta a Pásztor-fiúkkal közösen futott reggelente.
– Azt majd meglátjuk – somolygott Boka, majd úgy döntött, felhagy az üldözéssel, ugyanis Ernő a hálóba zárkózott. Janinak jobb ötlete támadt: leballagott, mert úgy sejtette, Ernő megpróbálhat kimászni az ablakon. Ettől nagyobbat nem is tévedhetett volna. Ernő ugyanis valóban bezárkózott a szobába, de galád módon már hógolyókat gyúrt, és fentről sorozta meg az ablak alatt reményekkel teli, álmodozó Janit.
– Mondtam, hogy megfürdetlek – röhögött a pimasz az ablakból.
– Várj csak, te kópé, mit kapsz még ezért! – rázta az ujját Boka.
– Szeretném én azt látni – nyalta meg az ajkát Ernő.

Chapter Text

A gólyatábort erős megosztottság övezte: akadt, aki izgatottan várta, más egyenesen halálra vált tőle. Így tett egy elsős srác is, nevezetesen a mi Kolnay Palink. A sapkáját igazgatta, mintha az a ruhadarab elhessegethette volna minden aggodalmát. Ha anyja nem nyaggatta volna ennyit, most garantáltan kevesebb stresszel érkezett volna: Pali, hogy néz ki rajtad a ruha? Pali, hogy tartod magad? Pali, miért ez, miért az… a végére már az apjának kellett elrángatni a gyereket a közelből, és rossz szájíze lett emiatt, hogy veszekedtek a szülei. És pont rajta.
− Az istenit! – káromkodott egy fiú, ahogy nekicsattant a bambuló, rettegő Kolnaynak. − Muszáj volt pont az útba állnod?
− Nézzél már körül, te gólyaláb! – kelt ki magából Pali. Addigra már annyira felgyülemlett benne a feszültség, hogy ez az idegen még pont kapóra is jött ideiglenes bokszzsák gyanánt. Az ismeretlen fiú csak bosszúsan vállon könyökölte.
Pali itt döntötte el, hogy gimnázium végéig minimum utálni fogja.
Ebből már csak akkor keletkezett igazi probléma, amikor megtudta a faliújságon kitűzött papírból, hogy kikkel került egy tábori szobába:
Richter Gedeon, Weisz Kristóf, valami Leszik gyerek, meg Geréb Dezső, és egy Barabás, akinek a keresztnevét már szintén lusta volt megjegyezni, pedig milyen jól tette volna, ha már kapásból emlékezetébe vési!

A bepakoláskor a kettős, ahogy meglátták egymást, területért veszekedő hím oroszlánok módjára fújtak egymásra.
− Már bocs, de enyém a felső emelet – dobta fel a cókmókját Pali az ágyra.
− Azt te csak szeretnéd, hülye gyerek! – váltott a kócos, fekete hajú srác gömbhal-üzemmódba. Pali el is képzelte, hogy milyen jó szusi lehetne belőle.
− Már meg is kaptam – vigyorgott, és felugrott a lépcsőre. Barabás hiába próbálta lehúzni, Kolnay Pál akkoriban még eléggé testes egy kamasz volt, az ő nyeszlett, vézna testével elég necces ötlet Palit leszedni, annyira csimpaszkodott hősünk.
− Jó lesz neked az alsó szint is, deszkapalánk – röhögött fentről.
− Ha beszakad, és rám esel, meg fogok halni – durcázott Barabás. – De akkor visszajárok, és életed végéig kísérteni foglak. Ezt jól jegyezd meg!
− Most aztán nagyon megijedtem.
− Befejezitek végre?! – fakadt ki a Weisz. A sírós képű, göndör, vékony fiúcska, aki valami ügyvédfamília üdvöskéje. Már a bemutatkozáskor közölte, hogy neki előre kijelölték a jogi pályát. Kolnay képen röhögte mondván, hogy milyen csicska már, amiért így hagyja magát dróton rángatni, mire közölte, hogy gyermekvédelmi jogász szeretne lenni. Erre már ő sem tudott megnyikkanni.
− Te csak ne szólj bele! – förmedtek rá egyszerre. Geréb és Richter összenéztek, mintha csak ezt mondanák egymásnak: legalább ebben egyetértettek.
− Te, hol a Leszik? ŐT még nem is láttuk. Valaki tudja, ki a gyász egyáltalán? – vakarta a tarkóját Richter. – Tőlem alhat a felső szinten.
− He? – meredt rá a csipetcsapat, mintha azt mondta volna, hogy a Marsról érkezett.
− Mi van? Tojok a magasban, most van ilyen – vallotta be férfiasan. – Talajszint közelében nem eshetek akkorát.
− Van ebben valami – vont vállat Geréb. – Amúgy Dezső vagyok, üdv.
− Gedeon – biccentett, elfogadva a kéznyújtást. – De ha a nevemmel cikizel, kicsinállak, haver.
− Részvétem, már akartam közölni, amikor megláttam a neved. Nem orvos az apád véletlen?
− De, de! Che, rühellem, hogy a hírem beelőzött – fintorgott. Az alsó szintről felpillantott a Gerébre, aki épp a ruháit pakolászta a saját szekrényrészébe.
− Helló! – esett be az utolsó hiányzó láncszem: Leszik. A hierarchia hamar kialakult a csapatban, Weisz és Geréb duójának karizmája erősebbnek hatott, a többiek automatikusan köréjük gyűltek.
Kolnay és Barabás egyfolytában egymást nyúzták, ha valamelyik A-t mondott, a másik rávágta rögtön, hogy B.
Ez az első hetekben még vicces, de a másodikon már Geréb hozzájuk vágta a matek feladatgyűjteményt, Richter egy föci atlaszt.
− Baszki, ha dugni akartok, csak szóljatok és mi elvonulunk – hallgattatta el Geréb a balhézó párost.
Ők vörösödtek, és egyetértve rávágták, hogy egyikük se meleg, mit is képzel, sőt, egymás szavába vágva szidták a fiút, ő pedig röhögve, fütyörészve vonult el a gyorsíró órájára, míg Richter, Leszik és Weisz kinyílvánították, hogy ők mennek a TV terembe meccset bámulni.
− Kurva életbe, ez is a te hibád! – kelt ki magából Barabás.
− Te cseszegetsz folyton! – üvöltött Kolnay.
− Nem vagyok meleg – toporzékolt Barabás. Ne is álmodj róla!
− Jó. Mert én sem. És ha az is lennék, pont egy ilyen pöffeszkedő fajankó nem kéne – mászott vissza Pali az ágyára.
− PEDIG MEGÉRDEMELNÉTEK EGYMÁST! – érkezett a fal túloldaláról egy ormótlan, artikulálatlan nevetésbe fulladt megjegyzés (ki más lehetett a mi drágánk, mint Csónakos…).

Chapter Text

Weisz maszatos arccal ült a busz kényelmetlen ülésén. Úgy ültek a távolsági járaton, mint a heringek, a folyosó is elég szűkös volt. Geréb már nem fért el, ő állt. A fiú mellett Richter horkolt nagy buzgalommal, ennyit arról, hogy végig ülik az utat, és figyelik a szép tájakat. Téli kirándulásra mentek az osztállyal, és a kis csapat már lelkesen várta a síelést, Mátraszentistvánon foglalt szállást nekik az iskola a befizetett osztálypénzből.
Odakint nagy pelyhekben hullt a hó, a tájat olyan fehérre varázsolta Holle anyó, mintha csak porcukorral lenne behintve. Még jó, hogy alaposan felkészültek, mert ha rajtuk múlik, akkor garantáltan a fél társaság betegen köt ki otthon a kalandot követően.
– Hoppá! – A busz fékezett egyet, Geréb kissé megingott, ahogy egyensúlyát próbára tette az éles kanyar. Csónakos cifrát káromkodott két székkel odébb, mert neki majdnem a gatyájára ömlött a kólája. Rácz tanár úr meg is fenyegette egy intővel, meg azzal, hogy felvásárolja neki a legközelebbi bolt fél szappankészletét, és kimossa vele a száját. Weisz és Geréb egyszerre nevettek fel ezen.
Geréb feszélyezetten nyújtogatta a nyakát, hogy Weisz ne kapja el a pillantását. Nemrég fogadták vissza maguk közé a fiúk, miután Ernő mégis csak felépült abból a tüdőgyulladásból, és mint a kis kapitány, rá hallgattak, hogy meg kéne neki bocsátani. Kivéve Weiszt. Ő tiltakozott a leghangosabban a visszavétele ellen, a kis sírós hangú Weisz Kristóf.
– Bocsi! – szabadkozott Geréb, amikor az egyik pihenőnél megálltak, és fékezéskor egyenest Kristóf ölében landolt.
Feje a fiú mellkasán pihent, hallotta az egyre lüktető szívét, szaporán dobogott, pulzusa is megemelkedett.
– Se… semmi baj – füle hegyéig vörösödött. Dezsővel ilyen közel még sosem voltak egymáshoz, pedig hányszor ábrándozott róla, ám az, hogy a fiú kiadta őket a Vörösingeseknek, mélyen megbántotta, és csakis Ernő parancsa miatt törődött bele a jelenlegi állásba.
– Még mindig? – ’haragszol rám’, akarta kérdezni a Dezső, de helyette kikászálódott Kristóf öléből. A buszon ketten maradtak, a többiek mind leszállingóztak a mosdót vagy a benzinkút boltját megrohamozni.
Weisz kicsire összehúzta magát, Gerébbel úgy méregették egymást, mintha lehullana az atom közéjük pár percen belül. Geréb a pulcsija ujját tűrögette fel, meg a nyakát igazgatta, mintha szűkült volna a ruhadarab, amióta felült a buszra.
– Miért csináltad? – bukott ki Weiszből a kérdés. A néma, kínos csend elől Dezső a világ végére szeretett volna menekülni. Mit mondhatna?
–Nem tudom, feltűnt-e, de Boka így, Boka úgy, elegem van! Kicsoda ő, hogy ennyire nyaliznak neki? – borult ki Gerébnél is az a bizonyos bili. – Még hogy ő megbocsátott! Soha nem is érdekelte, Ernővel is csak akkor törődött igazán, amikor majdnem… ő majdnem – itt Dezső elsírta magát. Kristóf felállt, félszegen bandukolt oda a fiúhoz, hogy után visszahúzza az ölébe. Nem szólt semmit, a hátát simogatta, körkörös mozdulatokkal, hagyta, hogy a barátja kiadja, ami benne fortyogott.
– Ernő él, itt van. Most már nyugodj meg. Te is értékes vagy. El akartam mondani, csak nem tudtam, hogy tei s szóval, hogy… a fiúkat szereted-e? – vallotta be Kristóf. A nadrágja szárát markolászta, keze idegesen remegett. Most fog megszégyenülni végleg. Vajon hibázott, hogy kiadta az érzéseit Dezsőnek? Elárulja őt megint?
– Tényleg? Mármint, engem, te? – Dezső félt kimondani a szeretlek szót. Félt, hogy ha kimondja, veszítene jelentőségéből a szó. Weisz bólintott. Weisz Kristóf még mindig rettegett, a tenyere izzadt, amikor Dezső megfogta a kezét. Amikor Dezső arca centikre volt az övétől, könnyebbült meg és most már a szíve más miatt akart kiugrani a helyéről.
– Én is téged. Csak vártam, mikor veszel észre – mosolyodott el Geréb, és megcsókolta.
– Na, végre, papuskáim! – tapsikolt Csónakos. – Már azt hittem, sose nyíltok meg. Srácok…
– Kuss, Csónakos! – vágták rá egyszerre. Richter úgy döntött, hogy vállalja a padlón utazást, csak Geréb és Weisz ülhessenek egymás mellé, de a két fiú elutasították mondván, van jobb megoldásuk: Geréb az ölébe húzta a törékeny Weiszt.

Chapter Text

Weisz maszatos arccal ült a busz kényelmetlen ülésén. Úgy ültek a távolsági járaton, mint a heringek, a folyosó is elég szűkös volt. Geréb már nem fért el, ő állt. A fiú mellett Richter horkolt nagy buzgalommal, ennyit arról, hogy végigülik az utat, és figyelik a szép tájakat. Téli kirándulásra mentek az osztállyal, és a kis csapat már lelkesen várta a síelést, Mátraszentistvánon foglalt szállást nekik az iskola a befizetett osztálypénzből.
Odakint nagy pelyhekben hullt a hó, a tájat olyan fehérre varázsolta Holle anyó, mintha csak porcukorral lenne behintve. Még jó, hogy alaposan felkészültek, mert ha rajtuk múlik, akkor garantáltan a fél társaság betegen köt ki otthon a kalandot követően.
– Hoppá! – A busz fékezett egyet, Geréb kissé megingott, ahogy egyensúlyát próbára tette az éles kanyar. Csónakos cifrát káromkodott két székkel odébb, mert neki majdnem a gatyájára ömlött a kólája. Rácz tanár úr meg is fenyegette egy intővel, meg azzal, hogy felvásárolja neki a legközelebbi bolt fél szappankészletét, és kimossa vele a száját. Weisz és Geréb egyszerre nevettek fel ezen.
Geréb feszélyezetten nyújtogatta a nyakát, hogy Weisz ne kapja el a pillantását. Nemrég fogadták vissza maguk közé a fiúk, miután Ernő mégis csak felépült abból a tüdőgyulladásból, és mint a kis kapitány, rá hallgattak, hogy meg kéne neki bocsátani. Kivéve Weiszt. Ő tiltakozott a leghangosabban a visszavétele ellen, a kis sírós hangú Weisz Kristóf.
– Bocsi! – szabadkozott Geréb, amikor az egyik pihenőnél megálltak, és fékezéskor egyenest Kristóf ölében landolt.
Feje a fiú mellkasán pihent, hallotta az egyre lüktető szívét, szaporán dobogott, pulzusa is megemelkedett.
– Se… semmi baj – füle hegyéig vörösödött. Dezsővel ilyen közel még sosem voltak egymáshoz, pedig hányszor ábrándozott róla, ám az, hogy a fiú kiadta őket a Vörösingeseknek, mélyen megbántotta, és csakis Ernő parancsa miatt törődött bele a jelenlegi állásba.
– Még mindig? – ’haragszol rám’, akarta kérdezni a Dezső, de helyette kikászálódott Kristóf öléből. A buszon ketten maradtak, a többiek mind leszállingóztak a mosdót vagy a benzinkút boltját megrohamozni.
Weisz kicsire összehúzta magát, Gerébbel úgy méregették egymást, mintha lehullana az atom közéjük pár percen belül. Geréb a pulcsija ujját tűrögette fel, meg a nyakát igazgatta, mintha szűkült volna a ruhadarab, amióta felült a buszra.
– Miért csináltad? – bukott ki Weiszből a kérdés. A néma, kínos csend elől Dezső a világ végére szeretett volna menekülni. Mit mondhatna?
–Nem tudom, feltűnt-e, de Boka így, Boka úgy, elegem van! Kicsoda ő, hogy ennyire nyaliznak neki? – borult ki Gerébnél is az a bizonyos bili. – Még hogy ő megbocsátott! Soha nem is érdekelte, Ernővel is csak akkor törődött igazán, amikor majdnem… ő majdnem – itt Dezső elsírta magát. Kristóf felállt, félszegen bandukolt oda a fiúhoz, hogy után visszahúzza az ölébe. Nem szólt semmit, a hátát simogatta, körkörös mozdulatokkal, hagyta, hogy a barátja kiadja, ami benne fortyogott.
– Ernő él, itt van. Most már nyugodj meg. Te is értékes vagy. El akartam mondani, csak nem tudtam, hogy te is szóval, hogy… a fiúkat szereted-e? – vallotta be Kristóf. A nadrágja szárát markolászta, keze idegesen remegett. Most fog megszégyenülni végleg. Vajon hibázott, hogy kiadta az érzéseit Dezsőnek? Elárulja őt megint?
– Tényleg? Mármint, engem, te? – Dezső félt kimondani a szeretlek szót. Félt, hogy ha kimondja, veszítene jelentőségéből a szó. Weisz bólintott. Weisz Kristóf még mindig rettegett, a tenyere izzadt, amikor Dezső megfogta a kezét. Amikor Dezső arca centikre volt az övétől, könnyebbült meg és most már a szíve más miatt akart kiugrani a helyéről.
– Én is téged. Csak vártam, mikor veszel észre – mosolyodott el Geréb, és megcsókolta.
– Na, végre, papuskáim! – tapsikolt Csónakos. – Már azt hittem, sose nyíltok meg. Srácok…
– Kuss, Csónakos! – vágták rá egyszerre. Richter úgy döntött, hogy vállalja a padlón utazást, csak Geréb és Weisz ülhessenek egymás mellé, de a két fiú elutasították mondván, van jobb megoldásuk: Geréb az ölébe húzta a törékeny Weiszt.

Chapter Text

Csónakos András világéletében határozott volt. A laza, nagydumás, macsó srácért a lányok oda voltak, sokan szerettek volna kikötni az ágyában, de csak kevesen bírtak utána ott is maradni. Akadt ugyanis egy kis bökkenő: a fiatal srácnak valamiért nem működött a karóba húzás, ezért többnyire meg sem várták a délelőtt tíz órát, amíg András kikászálódott az ágyból, hogy hazakísérje őket.
Erre a finom húzásra is Csele Csabika tanította meg, hogyha mindenáron csajt akar magának, akkor legyen kicsit kedvesebb. A férfi húzta egy ideig az orrát ezen, hogy minek változzon mások kedvéért, mire Csabika, ez az áldott jó lélek felvilágosította, hogy attól, mert tesz néhány jó fej gesztust a másik felé, kicsit sem fog csorbulni a férfiassága.
Hacsak azt nem nézzük, hogy odalent milyen volt a harci helyzet a lába közt a próbálkozásait követően.
− Hol van Csabika, srácok? – az ötödik kör sör után jutott eszébe, hogy mintha eggyel kevesebben lettek volna azon a kocsmázós esten, ahová a gyerekkori barátai rángatták el, nehogy otthon depressziózzon Kinga szakítása végett.
− Azt írja Messengeren, hogy beteg, úgyhogy ma ne számítsunk rá. – Kolnay Pali az arcába tolta az okostelefonját. – Szerintem a sok panaszkodásodtól van így kiakadva.
− Heh? – vágta rá egy öblös böfögés cifrázásával Csónakos. félig az asztalon támaszkodott, a lelki állapotára nem volt túl jó húzás az öt sör (ami egy öt decis korsóval érkezett körönként). Boka csúnya pillantásától kísérve feltápászkodott lassított felvételben.
− Játszd csak az alkalmi süketet, de mind tudjuk, már kb. nyílt titok, hogy belezúgtál Csabikába. Ő is beléd, csak mivel lányokkal hetyegtél, kinek lenne kedve ezt elmondani – Barabás olyan csípőset csapott Pali combjára, hogy az beverte a térdét hirtelen reflexből.
− Baszki, miért kellett elrontani ezt nekik? – és kezdődött a szokásos vitájuk, de Csónakos ennek java részét angyalkaként elengedte a füle mellett, mintha sosem történt volna meg. Ő ott leragadt, hogy a Csabikának ő tetszik. Ekkor döbbent rá, hogy valójában neki is Csabika tetszett, csak ugye, attól félt, hogyha lerombolná a kis ártatlan szűzike világát, akkor oda lenne a barátságuk, arról nem beszélve, hogy a többiek mit szólnának?
− Kő’ egy cigi… valaki velem tart? – sandított Bokára, de az ő mellkasán Ernő szuszogott édesen, akinek már két deci VBK is megártott. Mázlista a kis pimasz, hogy Boka éppen rá figyel. Neki van valakije, akivel lehet őszinte.
A cigit magányosan szívta el, amíg meg nem jelent a kocsmában az a bizonyos Kinga.
− An… Andris? Te itt? – makogta a lány, és óvatosan megközelítette. – Kérsz tüzet?
− Baszd meg, bú vagy bá nélkül lelépsz az ágyamból, aztán még tüzet kínálsz? – köszönés, minden nélkül indították a társalgást.
− Bocs. Magamnak is féltem beismerni, hogy leszbikus vagyok. ÉS rohadtul nem a te hibád, de ahogy észreveszem, hasonló gondokkal küzdhetsz. Ki a kiszemelt, akit a helyembe képzeltél volna, ha nem iszod seggrészegre magad velem együtt? – faggatta Kinga két füsteregetés között.
− Csele.
− Jah, akiről egész este dumáltál, amikor összeugrottunk egy éjszakára. Hát, kitartást, és reménykedj, hogy te is bejössz neki. Én eddig mindig kapufára rúgtam, nem jöttem be komolyan senkinek…
− Jó tanács: fogd be a picike szád, és legyél kevésbé cringe, ha nem kóser valami, babám, és máris huzamosabb ideig lehetsz ágyikóban, paplan alatt. A természeted a probléma, nem a külsőd, cicamica – vont vállat András. Kinga sejtette, hogy valószínűleg az elfogyasztott piamennyiség beszélhetett belőle, hisz ki tudja, mivel alapoztak a kocsmai sörözés előtt.
− Melyikük a Csele?
− Nincs itt, beteg.
− Legyen benned gerinc, és kérdezd meg, hogy van. Írj rá – ültette el a bogarat fejében Kinga, majd a lány, ahogy elnyomta a cigit, le is lépett laza könnyedséggel.
András egója felpiszkálódott, még vagy fél óráig állt kint a hidegben, amikor úgy döntött, hogy szar bele abba a hülye illembe, ő bizony keményen megmondja Csabikának a magáét!
Száz szerencséje, hogy Boka észlelte a tartós távolmaradását, és ráimádkozott egy kabátot, meg beültette a saját kocsijába: Boka ugyanis az egyetlen józanként üzemelő elnök úr maradt, hiába akarta levetkőzni a gátlásosságát, amiben Ernő valamelyest segítségére is volt.
− Evisze a Csabihoz? – szipogta Andris.
− El-el, csak Ernővel ne piszkoljátok össze a hátsó ülést. A múltkor egy rakat chips morzsát porszívóztam ki utánatok – sandított hátra utoljára Boka. Meg sem állt a Csele-villáig.
Csaba az erkélyről látta Boka Peugeotját, így leszaladt köszönteni őket egy szál köntösben.
− Mi az, vége is a bulinak? – fogott kezet Bokával.
− Andris lóg neked egy vallomással – kiabálta a kocsiból Ernő. – Na, hajrá, Tutajos.
− Tutajos az apád fasza, hülye gyerek! – morgott Andris, félig-meddig kijózanodva.
− Hát, az apám elvileg szabó – röhögött a Nemecsek.
− Aha, inkább aludjál, taknyos – csapta be maga után a kocsiajtót Andris. – Kösz, hogy elhoztál, Boka.
− Nincs mit, aztán sok sikert. És hidd el, nincs baj azzal, hogy önmagadat adod – mosolygott rá a Jani, mielőtt elhajtott. – Holnapra a motorod a helyén fog parkolni, csak hazaviszem előbb a többieket is. Ha Kolnayékon múlik, asztal alatt lesznek, mire odaérek.
− Nincs kizárva – csatlakozott a beszélgetésbe Csaba. – Miről van szó, Andris?
− Arról, papuskám, hogy kurvára beléd estem, csak fostam elmondani – tömörítette a tényeket Csónakos. Csele köpni-nyelni nem tudott elsőre. Valami romantikus ábrándokat kergetett, de már egy ideje feladta, hogy úri legényt neveljen a kiszemeltjéből. Csónakost úgy szerette, ahogy volt, a maga nyersségével együtt.
− Semmi rózsa, semmi szerenád, csak így? – meresztett nagy kiskutya szemeket.
− Há, ha szerenádot akarsz, akkor szerintem a rendőrség fog elvinni főleg engem, birtokháborítás és közízlés megsértése végett.
− Jó, az tényleg kihagyható a legutóbbi nótázásod óta – legyintett Csabi. – Megcsókolsz végre, vagy nekem kell kiszednem belőled ezt is?
− Biztos meggondoltad, hogy egy csóró hülye gyerekkel járj?
− Mit kell ezen gondolkodni? Szeretlek, ha leesne végre az egybites fejednek – és így történt, hogy csókba fulladt az a fülledt, óbudai nyári éjszaka.

Chapter Text

Áts egyik cigarettát a másik után szívta el, miközben belül felőröltek a kételyek, amelyeket önmagával kapcsolatban táplált, hogy vajon Ernő mennyire találná őt vonzónak? A cigaretta füstje lassan gomolygott körülöttük, Ádám füstkarikákat eregetett, menőzés szándékával.
Morfondírozásának tárgya az a zenekari vokalista, mellette mérnökhallgató, aki anno riválisként először utasította vissza, és ez Átsban annyira megmaradt, hogy azóta sem tette túl magát rajta. Mi az, hogy Nemecsek Ernő, akire ő kivetette hálóját, pofátlanul kikosarazza?
Jó, a majdnem halálba segítése már kissé túlzott bosszú volt, emiatt is szánta rá magát nagy nehezen arra, hogy elinduljon a Műegyetem kampusza felé, amely a Szent Gellért tér megállótól pár percre terpeszkedett lustán.
Csakis annak köszönhette, hogy nem tettek feljelentést, mert Ernő végül kegyelemdöfésként eltekintett ettől, pedig Boka majdnem megverte. Na jó, az nem csak majdnem, hanem ténylegesen összeszedett tőle egy alkartörést és néhány monoklit is az arcára.
Áts nem haragudott rájuk, megérdemletnek gondolta, amit kapott, és Boka viselkedésén cseppet sem lepődött meg: egykeként a barátait használta afféle pótlékként, hogy magányát enyhítse, és ragaszkodott Ernőhöz, mintha a kisöccse lenne.
Ádámnál is hasonló virtusokat tapasztalt, bár néha inkább negatív következményei lettek ennek a vehemens testvéri összetartásnak.
− Menjél már, tapsra vársz? – lökte meg a kampusz irányába Ádám, ez az emlegetett szamár, aki hobbiból testépítéssel foglalkozott, és sorra nyerte a karatés versenyeket is. Annyira nagy lendületet adott neki a fiú, hogy Ferenc szájából kiesett a cigicsikk, egyenest az előttük virító csatornarácsok közé.
− Ne már, a cigim! − panaszkodott Ferenc. – Jössz nekem egy szállal, te paraszt.
− Szarom le, Andriskával állatkertbe megyünk, nemsoká ki kell menjek elé, ne tarts fel, Ferike! – rázta le a színészúrfi hisztijét Ádám egy legyintéssel.
− Ti magatok is elég nagy állatok vagytok, minek vennétek el szegény párák megélhetési forrásait? – horkant fel Áts, ahogy rendbe szedte magát. Ballonkabátjába bele-belekapott a szél, megsurrogtatva az alját. A beszökő hidegtől karján libabőr keletkezett.
− Nem mintha te nem tudnál feltűnésmentesen elvegyülni, mi volt az a csókjeleneted Reider Ágival? Pedig tök jó a csaj, még úgy is, hogy én khm, mást szeretek – köhögte Ádám, hogy a röhögését álcázza.
− Hülye! – nyugtázta Ferenc. – Akkor derült ki, hogy életében nem csókolták még meg, persze, hogy bénázott.
− Aha, én is ezt mondanám. Next time képzeld oda a szőke királyfidat – cukkolta Ádám.
− Na, eleget mérgezted a tüdődet, Romeo, irány hódítani.
− Erre én nem állok még készen! – tiltakozott heves gesztikulációkkal. Még jó, hogy csak egy szakajtóra való ember morgott, mert majd pofán vágta őket, és akkor az esőben ernyőstől kerülgethették a két húszas évei elejét taposó fiatalt.
− Húzzál gyorsabban, mer’ vált a lámpa mindjárt! – terelte őt Pásztor a grabancánál fogva. Nem túl kellemetes érzés, amikor a nyakbőrt összefogják ott, és annál fogva vonszolják az embert. − A tököm is idefagy, ha ez lesz az alaptempód továbbra is.
− Elhiheted, hogy a kutya se kíváncsi a faszodra, nemhogy én – rossz visszavágási technika, erre a magas labdára Ádám is vércseként csapott le.
− Tudom, te Ernőkét szeretnéd az asztalára fektetni, babám, de azért meg is kell dolgozni – pufogtatta motivációs szövegeit Ádám, amíg a zebra túloldalára értek, pont jókor, mert váltott a lámpa.
− Pofa be, tudod te, milyen szar, hogy itt nincs forgatókönyv, ami előre megírja, mikor mit kell mondjak? – adott hangot a benne egyre gyülemlő pániknak Ferenc.
− Pont ez a buli benne, na, eddig jöhettem, innentől tiéd a színpad – ironizált Ádám. A telefonja abban a pillanatban jelezte a hívást Csónakos András részéről. – Csá, mindjárt megyek eléd, csak Ferit elcibáltam a Műegyetemhez…

Ferenc remegő lábakkal lépett a hatalmas, szinte óriásnak tetsző épületbe, hogy megkeresse azt a nagy-előadót, amelyben Ernőnek órája volt. Csónakos segített neki ebben, ő szedte ki Bokából Ernő órarendjét, hogy jó legyen az időzítés. Ezen állt vagy bukott a projekt, hogy Ferenc hódítása sikerrel járjon.
Életében nem rettegett még ennyire semmitől, pedig az első vizsgaelőadása is nagy mérföldkő az életében. Mégis, a Halál szerepében kevésbé izgult, mint most, amikor tényleges tétje volt az életére nézve annak, hogy most Ernő igent mond-e, vagy sem. Ha a társai előtt megalázó kikosarazásban részesíti, többé nem lesz pofája színpadra sem lépni, mert rögtön tudni fogják. Már most elég nagy hírnévnek örvendett, többen összesúgtak a látványára, hogy „Áts Ferenc, tudod, aki a Rómeót adja!” Ettől görcsbe rándult a gyomra.
Ahogy nyílt az ajtó, tél utáni duzzadt folyóként hömpölygött ki a diákok áradata, hangos csevegéssel, felszabadultan, hogy a termen kívül végre úgy jártathatták a bagólesőjüket, ahogy akarták, kötetlenül, bármiről beszélhettek.
Erőn ekkor ütközött neki Átsnak, mert épp a táskájába pakolta el a gondosan, szinte vonalzó-pontossággal összerakott jegyzeteit.
− Áts? – megilletődött Bambi-szempár meredt rá fürkészőn, Ernő kissé hátratántorodott. – Mit keresel te itt? Nem próbán kéne lenned?
− Ott vagyok – ironizált Ferenc, hogy saját szorongását oldja. Nem lenne szerencsés, ha most akadna össze a nyelve, a nagy pillanatnál. – Van most egy fölös fél órád rám?
− Nagyon vicces vagy, és mázlista, mert lyukasom lesz kettő is – pillantott az okostelefonja órarend-fotójára Ernő. – Menjünk kevésbé zsúfolt helyre, mindjárt megfulladok ettől a tömegtől.
− Tömegiszonyod van?
− Csak ilyenkor, azt hittem, sose érek ki – legyintett. Ferenc követte Ernőt egy csendesebb zugba, ahol nem nagyon zavarhatták őket. – Itt beszélhetsz nyugodtan.
− Jó, akkor jól figyelj, mert csak egyszer mondom el, és érezd magad megtisztelve, mert eddig az anyámon kívül ezt a szót csak te hallod tőlem – hajolt közelebb, egyik kezével a falnak támaszkodva, sarokba szorította Ernőt, hogy még véletlenül se tudjon elinalni. – Szeretlek.
Ernő először hápogott, amíg feldolgozta az információkat. – Te, engem? Mióta?
− Azóta, hogy először belógtatok a füvészkertbe, és a szőke fejed lámpásként virított az éjszakában. Aztán második nekifutásra voltál szíves mindenki előtt megalázni, pedig komolyan gondoltam, hogy tetszel nekem. És rögtön hadnagyi címmel hívtalak. Nem bírtam kiheverni, amint látod – tárta szét karját Ferenc, majd azzal a lendülettel a jobbját zsebre vágta.
− Hűha, hogyhogy csak most mondtad el mindezt? – dadogta Ernő. Ő nem tudott mit kezdeni saját érzéseivel, mert bár kedvelte Átsot, de mindig is felnézett Bokára, akinek számított a véleménye, és bármit is lépne, nem akarta megbántani vele a legjobb barátját, akire bátyként tekintett.
− Úgy, hogy Ádámnak eddig tartott összekaparni a romjaimat, közös erővel. Kurvára paráztam tőle, hogy mit fogsz ehhez szólni. Úgyhogy tényleg könyveld el megtiszteltetésnek, hogy másodszor is felajánlom, hogy gyere hozzám, de nem csak, mint vörösinges, hanem mint a párom konkrétan. – És Ferencnek végre megeredt a nyelve. Az az örökkévalóságnak tűnő néhány perc, amíg ott álltak, egyik tanácstalanabbul, mint a másik, Ernő egyszer csak határozott. Boka is azt akarná, hogy boldog legyen, nem?
− Kussolj már! – ragadta meg a srác nyakkendőjét, és közelebb rántotta magához. – Elég az ömlengésből.
Áts megszeppent, ahogy Ernő, tőle szokatlan módon átvette az irányítást, és csókot kezdeményezett, nyelve vadul tört utat, míg Ferenc a maga esetlenségét kicsit sem leplezte. A csók könnybe fulladt, most, hogy vége kiadta magából az elfojtott érzelmeit, ami Ernőt megtorpanásra késztette. – Nem esik jól?
− Idióta. Ezek örömkönnyek.
− Jé, te ilyet is tudsz? – Ferinek ennyi kellett, hogy visszataláljon önmagához, és ezúttal ő fogta be Ernő száját. Zihálva váltak szét, hogy rendbe szedjék magukat, mielőtt más megláthatná.
− Fel akarom vállalni – közölte Ernő.
− Ahham. Ezt a sajtósainkkal kéne előbb letárgyalni. A menedzseretek és az én vezetőségem aligha díjazná ezt a hirtelen döntést, előzmények nélkül. De ja, járjunk. Ha rábólintanak, a megszabott időben úgyis sajtótájékoztatót tartok – biccentett Ferenc. – Mikorra jöjjek érted?
− Hogy érted?
− Nos, hazaviszlek, ha már a pasim vagy – borzolta össze a szöszi hajkoronát. – Rosszat ne halljak felőled.
− Mert, megbüntetsz? – könyökölte oldalba játékosan Ernő.
− Ki tudja… rajtad is múlik.

Chapter Text

Csónakos Andris letargiába süllyedt, ahogyan a Neptun rendszeren keresztül a bizonyítványára sandított, közben jókora cirádás gorombaságokkal becézte az említett elektronikus felületet. Boka óvatosan sunnyogott a nagydarab lakótársa mögé. Felszisszenése buktatta le egyedül.

− Ha azt mondod, hogy te előre szóltál, esküszöm, kihajítalak innen a hetedikről – nyöszörögte Csónakos, közben az asztal alatt kereste a helyet a pipaszár lábainak. Két órája itt ült, azóta jó néhány chipses zacskó tartalmát élte fel, illetve energiaitalos dobozok összegyűrt hullamaradványai hevertek szanaszét körülötte. Boka megkocogtatta András vállát.

– Tudod, ha kocsmajárások helyett tanultál volna, most centiktől többel kerülted volna el az átsorolást.

− Még államin vagyok. – András alvó állapotba rendezte a laptopját, nagyot nyújtózott, de azzal a lendülettel hanyatt is borult a székkel. Boka még időben odébb lépett, mielőtt Andris teljes testsúlyával ránehezedne, székestől.

− Kedves vagy, papuskám, mit ne mondjak! – mérgelődött büdös bogár pózban vergődve. A fejét tapogatta, egy kisebb puklin kívül jó nagy mákkal úszta meg.

− Na, jó, menjünk bulizni, most, hogy letudtam ezt a bitang nehéz félévet. – Csónakos lebukfencezett az eldőlt székről, miután a lábait a magasba emelve gyertyázott egyet (elég gyenge fajátból, amire a tornatanár épphogy kettest adna). Boka erősen megkívánta, hogy falba verhesse a fejét. Már megint ő takaríthat a haverja után, és már bánta, hogy elfogadta a felajánlását, miszerint lakjon nála.

A fiút kitagadták a szülei, miután coming outolt, és bevallotta, hogy meleg. Csónakos elsőnek reagált a barátai körül, és segített az áthurcolkodásban is, még egy munkatársát is bevonta az eseménybe, minek utána költöztetőcégnél melózott diákmunkában a mi szeretett Tutajosunk. Csónakos nem találta a helyét, csakis azért jelentkezett a jogi karra, hogy a szüleit boldoggá tegye, addig is békét hagytak neki, az meg hab volt a tortán, hogy Bokával költözött össze, merthogy „ő egy rendes fiú, talán majd rád ragad tőle valami értelem is”. Itt telt be a pohár Andrisnál, és bármennyire is volt odáig meg vissza a legjobb haverjáért, azért ő ismerte a hibáktól tarkított, önbántalmazásra hajlamos énjét is. Nem egyszer akadályozta meg az elmúlt hetekben az öngyilkossági kísérleteit, és ez szellemileg, de fizikailag is nagy terhet rótt Csónakosra. Senkinek sem beszélhetett tapintatból és empátiából sem arról, hogy Boka Jani min ment keresztül, mire megvívták újra és újra azokat a harcokat, hogy igenis értékes, és ne merészelje még egyszer a borotvapengéjét használni. Csak nehogy aztán ez az ütődött Jani sajátot vegyen arra a célra… baszki, egy percre félrenézek, és ki tudja, mit csinál addig! Kell egy sör. Vagy kettő. Vagy egy egész rekesz inkább…

A kocsmában nem várt csapatba botlott: esküdt ellenségeibe, a Pásztorokba. Valamilyen oknál fogva Pásztor Ádám iránt olyan ellenszenvet táplált, amilyen reakciót még soha senki nem váltott ki belőle. Mégis érdekes beszélgetésfoszlányt csípett el.

− Ferenc, esküszöm, ha még egy szót meghallok arról a Nemecsek-gyerekről, én helyben nyúzlak meg, és ágyelőt csinálok belőled – csattant fel Ádám, észre sem véve, hogy a mögöttük lévő asztalnál Csónakos végig mozizta a kis műsorukat. – Vagy menj oda, és hívd el végre randira, vagy kussolj róla. Mert már rohadtul unom a rinyálásod.

− Ezt te úgyse értheted, úgysincs, akiért oda lennél, meg vissza. De bakker, elég ránéznem, hogy teljesen megkukuljak, pedig alkalmazott nyelvészetin vagyok, ez mi gáz már – pironkodott az az Áts Ferenc, akit mindenki rettegett a kampuszon, amikor először meghallották, hogy a reáliskolás tahó-csapat egy része is ugyanoda felvételizett, ahová a Pál utcaisok fele is.

− Te komolyan azt feltételezed rólam, hogy nulla érzelmem van? – döbbent le Ádám. Megszeppent hallgatásba burkolódzott, és Csónakos itt látta jobbnak, ha nem tudja, kihez vonzódhat Ádám, de a fülét így is megütötte a név:

− Az az idióta joghallgató, akinek kurvára nincs annyi gerince, hogy ne hallgatózzon – vigyorodott el, Csónakos pedig a sörbe fojtotta a bánatát, utána meg pálinka is lecsúszott.

− Baszd meg, Pásztor, ha tudtad, hogy hallom, akkor miért járattad a bagólesőd? – vetette oda András.

− Csak egy joghallgató vagy, jogodban áll, hallgass – mordult rá Áts. – Szóval, most világgá fogod kürtölni, hogy a Nemecsek milyen kis cuki nekem?

− Nem, de tényleg cuki, mintha az öcsém lenne. Viszont neked kell határozottnak lenned, ha akarsz tőle valamit, mert Ernő nem az a hú, de nyomulós típus.

− Hurrá, de jó lesz nekem, játszhatok kerítőt a két lököttnek – emelte égnek, de inkább plafonnak a tekintetét Ádám, de ettől még Andris részegen is jobb tanácsot adott, mint a tetőszerkezet némasága. – Amúgy mi van Bokával? Kajakra hozzád költözött?

− Aha, de ha lehet, erről nem akarok beszélni – gagyogta, úgy túl a negyedik kör szénsavas vodkán. – Talán nem lesz öngyilkos, amíg hazaérek.

− Au – szisszent fel Ferenc. – Baszki, miért?

− Mert kitagadták a szülei, amikor coming outolt, és ő is fosik elmondani valakinek, hogy tetszik neki – sóhajtott fel Csónakos egy böfögéssel egybefűzve. − Na, akkor mi lenne, ha összefognánk? Első körben, remélem, nem hitted viccnek, hogy bejössz nekem. Csak ne lenne akkora pofád…

− Mi bajod a pofámmal? Ha nem tetszik, hogy sokat járatom, akkor tegyél ellene – vont vállat Csónakos, remélve, hogy a Pásztor venni fogja a lapot. És vette, mert lekapta csak úgy ukk-mukk-fuck, és András azt találta igazán borzasztónak, hogy még élvezte is a csókot. Több is lett volna belőle talán, ha Áts torokköszörülése nem rontja el az idilli pillanatot.

− Ezt inkább otthon rendezzétek le, ha jól tudom, Márk ma éjszakás, reggel hatig haza se tolja a képét.

− Nem lehet – ingatta fejét Csónakos. – Rá kell nézzek Bokára, ha jót akarok.

− Tudod, mit? Írj rá.

− Jó – a legrosszabb ötlet ever, de Csónakos hallgatott rá.

Tutajosahaverod

Jancsi, egyben vagy még?

Bokaforpresident

Egy darabban, ha ezt érted. Úgy tízes skálán mennyire vagy részeg? Nagyon megbántottalak?

Tutajosahaverod

Janóka, igen, bassza meg, képzeld, nekem se könnyű, de ma légyszi hadd dugjak ezzel a jóképű fazonnal.

Tutajosahaverod képet küldött

Bokaforpresident

Mi a… te meg Pásztor? Mióta? o.0

Tutajosahaverod

Azt én is szeretném tudni, hogy mióta jövök be neki, de nem hajlandó elárulni a gennyláda. Na, aludj jól, vagy nézz filmet, tied a TV meg a frigó is estére, csak ne lássak friss vágást reggel rajtad, mert esküszöm, hogy akkor én teszlek hidegre, papuskám.

CsabaTheKing

Meg az enyém is, itt vagyok nála, úgyhogy ne aggódj, érezzétek jól magatokat. Ezen meg a kocsmatrió lepődött meg.

− Na, Ferikém, most az lesz, hogy hazaviszlek, és holnap szépen elintézünk egy randit neked. Mert én ma még nem ittam, csessze meg, és otthon már vár a készlet – dörzsölte a tenyerét.

− Miért nem szóltál, meghívtalak volna.

− Andris, szívem csücske, remélem, tisztában vagy vele, hogy nem az eszedért szeretlek, mit gondolsz, ki vezette a kocsit, ha én józan vagyok? – vezette rá a megoldáshoz. Ferencet kirakták az Üllői úti lakásán, míg Ádám tovább hajtott, de még józanul is elég nehézkes volt úgy, hogy Csónakos már matatott volna. Ő meg azt tervezte, hogy kijózanítsa az ágytársát, mert az úgy nem ér, hogy Csónakos ne emlékezzen az éjszakájukra.

Chapter Text

Geréb halálra unta magát. Idegesen dobolt a lábával az Esti Kornél Rohadt eső című számára, mert persze, odakint megint rázendített az égbolt. Ő is siratta a boldog időket, amikor még kimehettek a focipályára ronggyá alázni a lakótelep másik felén lebzselő Vörösinges bagázst. A „Grund” ezúttal használhatatlanná vált, egy bizonyos otthon maradást követelő rendeletnek hála. Vagyis, nem, nem köszöni. Geréb csak azt az egyet köszönte, hogy a kiakolbólítása után Weisz kivételével mindenki rábólintott, hogy visszacammoghasson. Legalább nem az utcán vészelte át a karantént, és a fiúk sem akartak több albérleti díjat meg rezsit fizetni a főbérlőjüknek. Win-win.
Kivéve Weisz Kristófnak, akit még mindig evett a düh és a harag, amiért Geréb azóta sem mutatott semmiféle megbánást. Most viszont ketten maradtak a nappaliban. Azaz, ők, a pia, amit az esti bulira bekészítettek a többiek. Ha már ugye itthon ragadtak, valamivel el kéne ütni az időt. Kristóf nem kicsit vedelt be, de Gerébet sem kellett félteni. Nem kevés tátra tea fogyott el, és még ki tudja mi, mire megszületett Kristóf okos kis fejében az ötlet, hogy ő akkor most túllép az egészen és lezárja. Mégpedig egy teljes átalakulással, edzeni kezd, új frizura, és megmutatja Geréb Dezsőnek, hogy túl van rajta, amiért azzal a piszok Pásztorral kavarni merészelt.
− Te, Dezső! – pattant fel a fotel karfájáról. – Fessük be a ha… a hajam!
Dezső kalimpálva állt fel a kanapéról. Kissé homályos lett a látása de még elnavigálta magát Weisz mellé.
− Kurva jó ötlet, benne vagyok! – rikkantotta, két csuklással megcifrázva.
− A Boka szekrénye melletti az enyém, jobbról. Ott van a festék, csak le kellett mondania a fodrászomnak a hülye időpontot. Bezárt minden – ugrott hat oktávot Kristóf hangja, a bőgőkoncert előtt.
− Jól van, na! Ne sipákolj itt nekem, akár hupilila hajad is lehet, ha úgy akarod. Én úgyis értek hozzá – vont vállat a fodrásztanonc.
Más kérdés, hogy nem az elfogyasztott piamennyiség mellett kellett volna ebbe a projektbe belevágniuk, de abban a momentumban bármit megtett volna azért, hogy Kristóf bekussoljon.

A gondok ott tornyosultak a fiú elé, hogy maga is hobbittá avanzsált, de egy szem Frodóként kevésnek bizonyult a feladathoz: melyik is az a rohadt szekrény? Bokáé… Bokáé… legközelebb javasolni fogja a tisztelt Elnök úrnak, hogy címkézzék fel ezeket a nyamvadt bútorokat. Nem egyszer kerekedett már őskáosz abból, hogy eltévesztették egy-egy kómás ébredés után, és akkor ment a huzavona, hogy melyik tusfürdő kinek az ingósága, és khm… Csónakos egy alkalommal akkorát ordított, a fürdőből kilépve, hogy „Hova tűnt a kotonom?” amitől eleinte köpni-nyelni nem tudtak.
Végül kiderült, hogy Csele direkt pakolta össze az ő cuccaikat egy helyre legalább abból ne legyen vita címen. Az a fennmaradó hely lett végül Gerébé.

Geréb nagy gonddal készítette elő a hajfestős eszközeit, amelyeket a szobája egyik polcáról szedett elő. Ezeket saját használatra tartotta fent, a fodrászüzletben teljesen másik szettel melózott. A festék meglepően sötétre sikeredett, egészen sötétkék, már-már feketébe hajló árnyalatú. Annyira hasonlított valamire, de hogy mire, azt már nem tudta felidézni.
Weiszt, miután kissé csökkent a véralkoholszintje, egy székre támogatta, és becsukatta vele a szemét, mondván, hogy a művészt nem illik meglesni alkotás közben.
A fiú haját először alaposan lemosta a tusoló segítségével, vigyázva rá, hogy ha lehet, akkor ne küldje meg telibe Kristóf szemét, mert akkor biztos nekiállna kalimpálni, és akkor a hajfestés mellé arcfestét is járna. Ezt mindenképp meg akarta úszni szárazon.
A folyamat közel másfél-két óráig tartott, abban az illuminált állapotban, amiben ők ezt elrendezték, csodálkozott is, hogy a nagy buli-eszközszerző túrának még nem értek a végére a többiek (naná, mert Csónakos vezetett, és az ő tájékozódási képességeivel az sok időt vesz igénybe, ha rajta múlik, nem találják meg a parkolóházban, hogy melyik szinten és sorban tették le a járgányt. Pláne, mire eszükbe jut, hogy amúgy Boka, az ügyeletes lángész és mindenki Apnyuja megjegyezte…).
− Na, már majdnem kész, most hagyjuk egy fél órát így, addig olvass, hallgass podcastet, bánom is én, csak ez a hajsapka maradjon rajtad, ha nem akarod, hogy a füled is olyan legyen – magyarázta átéléssel Geréb, mintha minimum a Nemzetiben szavalná a Hamletet.
Weisz kooperatív hangulatban volt, így bealudt, és fél óráig nem is mozdult. Hát fölöslegesen pofáztam én itt? – bosszankodott Geréb, és kicsattogott, hogy legalább újfent megnézze, nem érkezett-e meg valaki a bagázsból.
Pont jókor, a Csónakos kocsija épp akkor parkolt le a ház udvarában.
− Le is jöhetnétek segíteni, lusta banda! – óbégatott Andriska, de Gerébet nem hatotta meg valami mélységesen. Úgy csukta be az ablakot, ahogy volt. Boka és Csele jókora csomagokkal battyogtak, a lépcsőig, és egész addig reménykedtek, hogy lehet ennek még jó vége is, amíg a Kolnay-Barabás duó el nem kezdett azon vitatkozni, hogy most melyikük nyisson gáláns úriember módjára ajtót az úrfiaknak.
− Baszd meg, Palika, és te is, Kende, nem tök mindegy? – nyögött fel Csónakos. – Jussunk már be végre! Remélhetőleg valami piát nekünk is hagyott ez a két dinka.
− Meg is ölöm a Dezsőkét, ha megitta az összes tátrát – dörzsölte az öklét Kende.
− Nem én nyírom ki őket előbb! – húzta vissza grabancánál fogva Pali.
− Álmaidban, királylány!
− POFA BE! – mordult árjuk most már a csöndes, általában visszahúzódó és félénk Leszik is, de most már ő is a pohár vagy üveg aljára szeretett volna nézni, nem kint ácsorogni, amíg gyökeret nem ereszt a lába, és a fák beveszik maguk közé.
− He? – Ez egy darabig kérdőjeleket hagyott a társaság fejében, Boka csak fejcsóválva utat tört magának, és könyékkel kinyitotta az ajtót, míg Csónakos diszkréten belökte rajta a két veszekedőt.
Ekkor ébredt fel a Weisz.
− Mi… mi…. hol vagyok? – dadogott. A feje sajgott, a gyomra olyan friss csárdást járt, hogy felléphetett volna vele a Pávában, szaladt is ki a mosdóba.
− Te, ennek mi a nyű van a fején? – pislogott a Nemecsek, aki utoljára esett be az ajtón, mert egy valag kajával egyensúlyozott, amit a közeli szupermarketből vásároltak be a fiúk. Az eladó diszkréten gülü szemekkel bámult, hogy ez a társaság mennyi mindent pakolt a kocsiba, és tett fel a szalagra.
− Passz, de jó tudni, hogy még maradt tátrám. Ide vele! – nyúlt Pali egy üveg emlegetett után, hogy töményen lehúzza, de Kende ebbe is belekotnyeleskedett. Mire fel legyen jobb a Kolnaynak!
− Én is kérek!
− Édesem, dolgozz meg érte – vigyorodott el gonoszul Pali. – Hogy kell szépen kérni?
− Ne már, fasz ki van veled, Palika. Aljas vagy – duzzogott Kende, maga előtt összefont karral.
− Akkor szomjazzál, ha ilyen hülye vagy – vont vállat Kolnay.
− Nem is!
− De!
− Abbahagyjátok végre? – rivallt rájuk ezúttal Boka. Ő szerényen visszavonult, hogy támogassa szegény Kristófot, aki időközben kisróka telepítésbe kezdett.
− Hajat akartatok festeni? – faggatta János, mint az egyetlen, akinek volt valami halvány gőze arról, hogy mit keresett Kristóf abban a törülközős-hajsapkás maskarában.
− Ahha…− szuszakolta ki magából azt az egy szócskát Kristóf.
− Jól van, csak lassan, nyugodtan. Nem lesz baj.
− Nem lesz, van… a Geréb is részeg volt. Ki tudja, milyen most a hajam – esett pánikba Kristóf. Boka felajánlotta, hogy segít befejezni a műveletet. Nem lett köszönet a vége, amikor rádöbbent, hogy Geréb az ő tintásüvegének a tartalmát emelte el a Weisz festékes doboza helyett, amit nem értet, hogy lehetett még részegen is összekeverni. Nyolcezer forintja ment így gyakorlatilag a kukába, mert az speciális tinta. Kihozhatatlan, minőségi japán márka. Paff, ha ezért nem, akkor semmiért se nyírja ki a Gerébet Kristóf.
− Kurva anyádat, Dezső! – sivalkodott Kristóf, amint meglátta, hogy milyen szép tintakéken virított a haja…

Chapter Text

Boka János csípőre tett kacsókkal mustrálta az előtte hápogó Gerébet és szégyenkezett a mögé sunnyogott Weiszen. Még hogy ők férfiak! Kamasz kislányoknak is kevés volt a kommunikációs töltetük, vélte ő.
Kristóf szendén leeresztett vállakkal, vöröslő fejjel, puffadtra sírt szemmel bámult Gerébre, a félig főbűnösre.
− Sa… − kezdte Geréb, de János legorombította:
− Azzal most nem sokra mész, te kontár, te… − káromkodni akart. Annyira kívánta, talán majdnem annyira, mint a légyottot Ernővel, amit ez a két hülye rontott el. – Balfék.
− Mondd ki, balfasz vagyok, igazad is van, most boldog vagy? – élcelődött Geréb.
− Nem. Tartozol nekem nyolcezer forinttal, plusz fizetsz Kristófnak egy rendes fodrászt, aki talán tud kezdeni valamit ezzel a speciális bázisú tintával. Víz nem hozza ki sajnos – tájékoztatta az eltávolítási kísérletek fejleményeiről. Háta mögött egy csalódott Kristóf bólogatott szélvédő-kutya módjára.
− Az ő ötlete volt! – hőzöngött Geréb, és Kristófra mutogatott. Az meg vissza, középső ujjal, amíg Boka el nem kapta.
− Letörjem? – ekkor a fejét rázta. – Akkor viselkedj!
− I.. Igen is, Biztos… úr – csúszott ki a száján Boka szakmája. A rendőr a csapatban. Alig hitték el, hogy sikerült, és a jog helyett a rendfenntartáshoz csatlakozott, de jól állt neki az egyenruha.
− Te megvalósítottad, amit ő kitalált. Kinek is kellett volna eszénél lenni? Már ha volt valaha olyanod – lekaparta volna legszívesebben az arcát. Úgy érezte, mintha egy elvált apuka lenne, pedig még csak harmincat taposta, hét kiállhatatlan kölyökkel a nyakán.
− Kit is nézel palimadárnak, Dezső?
− Hé! – háborgott Kolnay szinkronjával a kanapé, miközben az a kettős azon vitatkozott, hogy melyik Tim Burton film a legszórakoztatóbb, közben Kolnay Barabás lábát igyekezett az öléből leapplikálni, mert a zoknijára igencsak ráfért volna egy mosás, hát még egy fürdő mindkettőnek.
− Bocs! – szabadkozott Boka csak messziről, az orra védelme érdekében, ha már az agysejtjeit úgyis napi szinten pusztította a csipet-csapat.
− Barbikám, mossál már lábat! – cukkolta Kolnay a szíve kuglófjának egyetlen mazsoláját, az ultimate number one-ját, akitől eltűrte, hogy sértegesse.
− Minek az? – fintorgott Barabás. – Úgyse megyünk komolyabban sehová, karantén van.
− Azért, te húgyagyú, mert a végén a TEK-et hívják ránk, azzal a váddal, hogy vegyifegyvergyárat üzemeltetünk, olyan büdös a lábad – rikkantotta el magát Csónakos, majd el is viharzott, mielőtt a kettős meglincselte volna. Magára csapta az ajtót, és ezzel Csabinak szerezte a legnagyobb örömöt. Hogy milyen értelemben, a mindenki képzeletére van bízva a továbbiakban, lelki üdvünk érdekében.
− Mit is tegyek veletek, amiből tanultok – morfondírozott Boka, aztán ki is gyulladt fejében a villanykörte. Hova is tette, merengett, ahogy baktatott fel a lépcsőn, lerázva magáról a traumatizált Weiszt, majd egy elkámpicsorodott Ernőt, amiért még mindig nem valósították meg, amit elterveztek. Ő maga is dühös volt, mert neki bezzeg mindig józannak kellett maradni. Hát, most kapnak az állat oldalából, gondolta, hátha akkor elmegy a kedvük az idegei gyepálásából és az idiotizmustól.
− Ez megteszi – hümmögött, majd kivett valami ezüstösen, fémesen csillogó tárgyat a szekrényéből. Ritkán használta, szerencsére eddig a karrierje során alig került sor komolyabb összetűzésre. A legnehezebb ügye egy bevásárlóközpontban eltűnt gyerek volt, annak is másfél nap után találták meg az anyját, mire rájöttek, hogy a helyi madaras Tacskóban hagyták.
− Ne! – szűkölt Geréb, amikor kattant a bilincs rajta, a másik végén Kristóf keze került a mini-kalodába. – Ezt még mi sem érdemeltük!
− Nos, ez egynapos kommunikációs kurzus, tanuljatok meg együtt élni végre, és nem óvodások módjára kikészíteni mindenkit is magatok körül – villant Boka szeme gonoszan. Egy kicsit fűtötté vált a hangulat. Ennek csak Ernő fog igazán hálálkodni, de most még dolga volt. Még apát kellett játszania két gyereklelkű felnőttön, hogy tanuljanak meg viselkedni.
− Aki másnak vermet ás – vont vállat Boka szenvtelen arccal. Elég sokat gyakorolta már a pókerarcot, zsigereiben volt.
− Talán így elmegy a kedved a Biztos Boka és társai című nótáktól – tapsolt egyet. – Jó mulatást. Aztán nem összetörni az ágykeretet. Nem tud Andris mindig újat fuvarozni az Ikeából.
− Ez meghibbant – nézett össze Kolnay meg Barabás. Kende ekkor döntött úgy, hogy ideje visszavonulót fújni, mert Boka őket célozta meg második fordulóban valami elmés büntetéssel. – Izé, nagyon fess vagy ma, Jani.
− Minő zsenialitás – biccentett Boka.
− Nekünk most halaszhatatlan dolgunk van, nem igaz, Pali? – fordult segélykérően a másikhoz.
− De-de – arca egyre fehérebb lett. Barabás jó időzítéssel karjába kapta a pöttöm Kolnayt, és a szobája ajtaját berúgva ledobta az ágyra. Nagyot nyekergett a rugó.
− Huh – zuttyant le Pali mellé Kende is. – Ezt megúsztuk. És még nem ivott kávén kívül mást.
− De, egy bubis ásványvizet – ásított Pali, és macska mód végignyúlt az ágyon.
− Jaj mer, te, A-betűsre gondoltam. Egész nap ezt várta.
− Ja! – esett a tantusz Palinak. Utána azon élcelődtek egymást túllicitálva, hogy vajon a fal túloldalán Andris vagy Csabi kerekedett-e felül a másikon?
Weisz és Dezső az egész napot fogcsikorgatva vészelték át. Újra kellett gondolniuk a napi rutinjukat, mert Dezső már fél nyolckor felkelt volna, de Kristóf még délelőtt kilenckor is az igazak álmát aludta magzatpózba gömbölyödve. Dezső elmosolyodott, ahogy a nyugodtan szuszogó férfin legeltette szemét. Ez a kis törékeny lélek valóban szeretné őt? Még mindig? Ő fellángolásnak gondolta a dolgot, mert mindig is inkább preferálta, ha őt irányították, mintha neki kéne vezetnie, bármennyire is irigyelte Boka vezetői kvalitásait, a nyomába sem érhetett.
Weisz mégis kiskutyaként loholt a nyomában. Talán tényleg ő szavazott volna rá? Félt megkérdezni.
Gondjuk volt a higiénés tevékenységekkel, az evéssel, és egy rakat alapművelettel. Kristóf kétszer sírt a nap folyamán emiatt.
− Nyugodj meg. Bosszút állok én ezért a Janin, az hót ziher! – dühöngött Dezső.
− És hogyan? – szipogott Kristóf.
− Hogy is mondtA? Aki másnak vermet ás… − vigyorgott. – Csak Ernőt kell meggyőznünk.
− Aha – ásított Weisz.

Az emeleten ezalatt Ernő odasimult Boka meztelen felső testéhez. Szíve most már nyugodt dobogása majdnem elaltatta. János a szőke hercege homlokát cirógatta, szabad tenyere annak vállán nyugodott.
− Ez azért tőled is durva húzás – szisszent fel Ernő, hallgatva Boka beszámolóját, hogyan leckéztette meg az őt idegelő duót.
− Drágám, ha csak rájuk nézek, új értelmet nyer a fogyatékos szó – nyögött Boka, és nem az élvezettől.
− Azt hiszed, az ágyban kibékülnek?
− Áts tanácsolta.
− Hát, nem tudom, hogy megéri-e erre hallgatnod – vonta fel fincsin ívelt szemöldökét Ernő.
− Bombabiztos a terv. Hidd el, pár óra, és egymás karjába omlanak, szó szerint.
− Vagy kinyírják egymást – heherészett Ernő. – Nem kéne folytatnunk valamit, amit ígértél még buli közben?
− De-de – adta be a derekát Boka, és folytatták valóban ott, ahol félbe hagyták a festékes incidens miatt.