Archive of Our Own ^beta

Nemecsek egészen addig a pillanatig a laptopja képernyőjén megnyitott oldal tartalmába merült bele, mely okból kifolyólag nem követte a körülötte folyó beszélgetést, de aztán egy nyerítésszerű hangot hallatva nevetett fel, és egy bő fél percig folytatta a hahotázást. Az addig békésen társalgó Pál utcaiak a szemöldöküket felvonva néztek rá, és nem egy, az Ernő jókedvének okát kereső kérdés – "Szöszikém?", "Hát téged meg mi lelt, Nemi?" – hangzott el.

– Ezt hallgassátok! – válaszolta a nevetéstől még mindig fuldokolva és a szemét törölgetve Nemecsek, majd fennhangon kezdte olvasni a szöveget, amelyet addig bújt:

– Krisztina svéd királynő érdeklődött a tudomány iránt, és nem egy tudóst, illetve filozófust hívott meg az udvarába. E személyek között volt René Descartes filozófus, matematikus és természetkutató is, aki az északi klímának köszönhetően a Stockholmba való megérkezése után néhány hónappal tüdőgyulladásban halt meg 1650-ben, ötvennégy évesen.

Ahogy az utolsó mondat is elhangzott, a szőke fiatalember újfent kacagni kezdett, és a pár másodperces levegővétel-szüneteket arra használta fel, hogy tisztázza az őt pislogás nélkül figyelő Pál utcaiak számára, hogy mégis mi szórakoztatja őt ennyire:

– Hahaha... Meghalt... A királynő odahívta... ahahaha... és egyszerűen... hahaha... feldobta a... Krisztina megölte... haha... a matematikust.

Míg Ernő igen jól szórakozott, a többi fiatalember arcára ráfagyott a mosoly, és a szőke hahotázását leszámítva csend telepedett a szobára.

– Tüdőgyulladásban? – kérdezte aztán Boka igen halkan.

– Igen! – kuncogta Nemecsek, bár ekkor már ő is kezdte felfogni, hogy rajta kívül senki nem értékeli a poént, így próbálta visszafogni magát, de csak több-kevesebb sikerrel járt.

– Na, add csak ide azt, szöszikém! – vette ki párja kezéből a laptopot Csónakos.

Ezt követően a szemöldökeit összevonva kezdett olvasni, majd egy elnyújtott "Miii?!" kíséretében még jobban kezdte ráncolni a homlokát, végül pedig egy hangos csattanással csukta össze a kis számítógépet.

– Kész, vége. Nem megyünk Stockholmba – jelentette ki aztán ellentmondást nem tűrő hangnemben.

Ennek hatására a társaság fele élesen szívta be a levegőt és csalódott arcot vágott, a másik fele pedig helyeslően bólogatva tekintgetett Nemecsek felé.

– Andris – szólította párját a szőke lágyan, kérlelően, azonban az mit sem törődött ezzel, hanem csak tovább mondta a magáét:

– Tüdőgyulladásban, mi? Hogy a fene a pofáját a Krisztina királynőnek! Ilyen helyre én nem viszem Ernőt.

– Andris – próbálkozott a nevezett szőke herceg újból.

– Valami meleg helyre megyünk – folytatta Csónakos, mely kijelentés hatására többen próbálták elfojtani a feltörő nevetésüket. – Például Mallorcára.

– Andris!

– Mindjárt megnézem, hogy hogy lehet átfoglalni a jegyeket.

Csónakos a legkevésbé sem zavartatva magát nyitotta fel a laptop fedelét újfent, hogy kijelentését tettek is kövessék.

– Csónakos András! – bődült el Nemecsek.

Na, ez már hatott.

– Igen, szerelmem? – nézett fel a szólított, miközben ártatlanul lebegtette szempilláit.

– Stockholmba megyünk – biccentett Ernő, és mind a hanghordozása, mind az arckifejezése azt sugallta, hogy nincs apelláta.

Ennek ellenére Csónakos nem járt sikerrel abban, hogy ezt fel is fogja, így egy hosszú litániába kezdett arról, hogy a csapat mely okokból kifolyólag nem utazhat Skandináviába. A nagytermetű Pál utcai kimerítően ecsetelte minden egyes érvét, de a mondanivalóját két fő pontba lehet foglalni: Krisztina királynő és Descartes.

– Szívem – szólt Nemecsek fejcsóválva, miközben felállt a kanapéról, hogy odasétáljon szerelméhez, amikor az a mondandója végére ért. – Nem télen utazunk oda, nem a királyné hívott el és nem vagyok matematikus. Nem lesz semmi baj.

– Micsoda kiváló érvek! – horkantott erre Geréb. – Főleg az utolsó kettő. Nyilván az dönti el, hogy túléljük-e az utazást, hogy a királyi család meghívására megyünk-e, meg hogy ki matematikus és ki nem.

Az eszmefuttatását Weisz és Leszik alig elfojtott röhögéssel nyugtázták, Barabás pedig oldalba könyökölte Kolnayt:

– Hallod, veszélyben vagy!

– Maradjál már! Programozó vagyok, nem matematikus – dörzsölgette meg erre Kolnay azt a pontot, amelyen társa könyöke eltalálta őt

– Majdnem ugyanaz – vont vállat Barabás.

– A fenéket!

– Dehogynem! Vannak a komplex logaritmusok, na azokhoz kellenek az ilyen... számok, a logika meg az izé... hát a számok, meg ilyenek.

– Komplex logaritmus? – ráncolta a homlokát Kolnay. – Annak mi köze van a programozáshoz?

– Akkor mégsem vagy olyan nagyész, Pali? – vágott vissza Barabás. – Nem azt magyarázod mindig, hogy a kód logaritmusokra épül?

Kolnay pár másodpercig pislogás nélkül meredt társára, mintha arra várna, hogy az végre közölje a jelenlévőkkel, hogy csak viccel, azonban, mivel ez nem következett be, végül a tenyerébe temette az arcát.

– Az algoritmus, te marha, nem logaritmus! A logaritmus az tényleg színtiszta matek, az algoritmus pedig lehet matek is, programozás is. Úristen!

– Na, erről beszélek – villantott barátjára egy diadalmas mosolyt Barabás. – Matematikus vagy.

– Programozó – morogta Kolnay.

– Matematikus.

– Kolnay programozó. Hagyd őt, Barabás! – döntetett el a vita Boka által, aki egészen addig a telefonját böngészte.

Ezt követően az elnök úr a Csónacsek pároshoz fordult:

– Ne aggódj, Csónakos, akárhova is megyünk, nem hiszem, hogy ez a nyaralás lesz Ernő veszte, de ha ragaszkodsz hozzá, köthetünk egy kompromisszumot. Most nézem, hogy az út bizonyos határokon belül átfoglalható. Ha az megnyugtatna, mehetnénk délebbre.

Itt Nemecsek már szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, azonban a Pál utcaiak vezére őt megelőzve folytatta:

– De akkor is Svédországon belülre. Malmöbe.

– Most nem azért, de hatszáz kilométer ide vagy oda mennyit tesz a klíma szempontjából? – tolta fel a szemüvegét az orrán egy jól begyakorolt mozdulattal Richter.

– Pff, Malmö – forgatta a szemét vele egy időben Nemecsek. – Mit láthatunk ott, amit Stockholmban nem?

A szőke azt hitte, hogy ezzel a fogas kérdéssel majd zavarba ejti az elnök urat, azonban ő az alatt a pár perc alatt, amíg Kolnay és Barabás ez előbbi hivatásán veszekedtek, igen jól felkészült minden eshetőségre.

– Példának okáért a Turning Torsot, egy százkilencven méter magas felhőkarcolót, Skanidávia második legmagasabb épületét – felelte szemrebbenés nélkül, mintha minden nap ilyen és ehhez hasonló témákról folytatna hosszas eszmecseréket.

Nemecsek ennél a pontnál megközelítőleg két másodpercig a szája szélét rágcsálta, amíg azon gondolkodott, hogy hogyan tudna kellőképpen visszavágni. Ezután aztán felcsillantak a szemei, mely tényből tisztán látszott, hogy erőfeszítéseit siker koronázta.

– Na jó, de hol van ott Vasa múzeum? Mert oda mindenképpen el kell mennünk – szólt hát a szőke.

– Milyen váza? Arcok, most komolyan vázákat fogunk nézni egy kiállításon? – szörnyülködött Leszik fojtott hangon.

– Nem, az nem az – suttogta Csele a fejét rázva. – Nekem csak az ijesztő, hogy Nemit az hozza lázba, hogy egy tizenhetedik századi hajót nézegethet, ami olyan, hogy ahogy vízre tették, elsüllyedt.

– Azt a rohadt! – tapasztotta a szájára a kezét Geréb, hogy ne röhögjön fel hangosan. – És még mondják, hogy a svéd mérnökök így meg úgy, Volvo meg Scania meg Ericsson meg... Mi van még?

– Ikea – motyogta Weisz rövid hallgatás után.

– Az! – bólintott Dezső. – Remélem is, hogy az új könyvespolcom stabilabb, mint a Csupor-hajó vagy mi a tököm.

– Vasa-hajó, és szerintem érdekes lehet – szólt közbe Richter, miközben a szemüvegét tisztította meg a pólója szegélyével.

Mindeközben Nemecsek már rég belelendült azon látványosságok ismertetésbe, amelyeket feltétlenül meg szeretne nézni, na meg annak ecsetelésébe, hogy a csapat úti célja igenis csak és kizárólag Stockholm lehet.

– ...nem is beszélve az ABBA-múzeumról – mondta éppen hevesen gesztikulálva a szőke, amikor Csele, Leszik, Geréb, Richter és Weisz figyelme a Vasa-hajó-téma kivesézése után végre újfent feléje irányult. – Azt tényleg nem hagyhatjuk ki, ugye Andris? – meresztette párjára a szemeit sokatmondóan Nemecsek.

– Hm? – pislogott Csónakos, akin jól látszott, hogy az eszmecsere alatt addig elméletben teljesen máshol járt.

– Az ABBA-múzeum, szívem.

– Ja, igen-igen. Azt feltétlenül meg kell néznünk, főni – mosolygott Bokára Csónakos –, különben Ernő biztos nem fog jótállni magáért.

– És Descartes? – fonta össze a mellkasa előtt a karjait az elnök úr.

– Hát – vonta meg a vállát Csónakos. – Én már beletörődtem, hogy ezt a csatát az én kis szöszim nyerte meg. Tüdőbajos matematikus ide vagy oda, mi úgyis vigyázni fogunk egymásra, nem igaz, papuskáim? – címezte aztán szavait az összes jelenlévőnek, mire a Pál utcaiak buzgón kezdtek bólogatni.

– Ja, és a legfontosabbat még nem is mondtam – húzta ki magát Nemecsek, majd egy rövid hatásszünetet tartott.

– A vidámpark – szólt aztán, a szavakat kellőképpen megnyomva.

Na, erre a többiek már kórusban kezdték bizonygatni, hogy tényleg muszáj Stockholmba utazniuk.

– Nézzétek, én nem tartok attól, hogy bármelyikünket is veszélybe sodorjuk azzal, hogy odautazunk, attól még, hogy szegény Descartes-nak az lett a sorsa, ami, de ahogy így elnézem Malmöt... – kezdte Boka, azonban ekkor valami olyasmi történt, ami igazán ritkaságszámba ment a Pál utcaiak körében: a többiek félbeszakították őt.

– De Bokaaa! Vidámpaaark – nyávogták többen kórusban.

– Elnök úr, kérem, úgy tűnik, hogy a többi tiszt urat igazán megviselte az, hogy bezárták a budapesti vidámparkot, és még azóta sem épültek fel a traumából – jegyezte meg Richter tárgyilagosan.

– Ti ezt most komolyan gondoljátok? – kérdezte erre a Pál utcaiak vezére az orrnyergét masszírozva.

Társai egymás szavába vágva adták meg a választ, amelyet tömören "Igeeen! Vidámpaaark, Boka!"-ként lehetne összefoglalni.

– Komolyan mondom, az ötödikeseimmel könnyebb, mint veletek – sóhajtott erre az elnök úr rezignáltan, és ily módon a Pál utcaiak közös nyaralásának úti célja végleg eldöntetett.

***

A repülőút alatt több minden derült ki: Egyrészt az, hogy Csele képtelen betartani a tízszer száz milliliteres szabályt, amikor arról van szó, hogy mennyi folyadékot vihet magával, és hogy a gigerli ügyvédeket megszégyenítő érvelési technikával tudja magyarázni a reptéri dolgozóknak, hogy miért életbevágóan fontos az, hogy vele együtt az összes kenceficéje is elrepülhessen Stockholmba, valamint, hogy amikor ez az érvelés mégsem bizonyul helytállónak, ő kis híján elsírja magát amiatt, hogy megfosztották a kedvenc kéz- és arckrémétől. Másrészt azt tudták meg a Pál utcaiak, hogy Leszik képtelen úgy bepakolni egy bőröndbe, hogy az utána ne dőljön fel, valamint azt, hogy Weisz útlevele már két hónapja lejárt, de ezt rajtuk kívül szerencsére valahogy egyik ellenőr sem vette észre. Harmadrészt az derült ki, hogy Richter mindenhova visz magával esernyőt, amivel az egyetlen probléma az, hogy azt nem szabad felvinni a repülőre, mert azzal bizony ölni lehet. Negyedrészt a csapat tudomására jutott, hogy Nemecsek szinte bármilyen nyelven – beleértve a mimika és a hadonászás alkotta kommunikációs csatornát – szívesen elbeszélget boldog-boldogtalannal mind a repülőtéren, mind a gépben, valamint, hogy Geréb hiába űz egy olyan veszélyes sportot, mint a lovaglás, és hiába imádja a sebességét, a tíz kilométerrel a föld fölött való repülés és a rázós turbulenciák kombinációja igen rossz hatással van rá. Ötödrészt a Pál utcaiak megfigyelhették, hogy hiába ültetik Kolnayt és Barabást a repülő két egymástól legtávolabbi ülőhelyére, ők mégis megtalálják a módját annak, hogy a folyosón lófrálva beszélgetésbe elegyedjenek, majd a többi utas örömére elkezdjenek vitázni. Hatodrészt kiderült, hogy Bokát úgy ki tudja meríteni ez a sok, a Pál utcaiak okozta probléma, hogy képes végigaludni egy kétórás repülőutat, míg a mellette ülő Csónakos felvásárolja a büfékocsit, miközben azt hallgatja, ahogy párja franciául társalog egy vietnámi lánnyal, aki Csehországban él, Budapesten nyaralt és a Stockholmban élő nagynénjét készül meglátogatni. Végül a kalandos repülőutat követően a csapat végre elérte úti célját, és a Pál utcaiak hulla fáradtan dőltek be az ágyaikba a szálláson, hogy erőt gyűjtsenek a következő nap megmérettetéseire.

Volt is mire felkészülni, ugyanis a csapatnak az elnök úr által már előre gondosan kidolgozott program szerint a következő napon az immár "De Bokaaa! Vidámpaaark" néven ismert helyet kellett felkeresnie. Az első lépés, ami ahhoz kellett, hogy ezt a tervet meg is valósítsák, a szállásról a vidámparkba való eljutás volt. Az ember azt hihetné, hogy ez nem egy túl nehéz feladat, azonban már ennél a pontnál is akadtak kisebb-nagyobb nehézségek.

– Nästa: Slussen. Byte till tunnelbana mot Ropsten, Mörby centrum, Fruängen och Norsborg, samt ersättningsbussar för Saltsjöbanan och bussar mot Nacka och Värmdö* – szólt a metrókocsi hangszórójából jövő kellemes női hang.

– Ez most komoly?! – méltatlankodott Barabás. – Ez a spiné akkor sem mondja el angolul is, hogy mi van, amikor nem csak a megálló nevét kell bemondania? A turisták rohadjanak meg, vagy mi van?

– Fogd már be! Most fog mondani még valamit – intette le őt Kolnay.

És valóban:

– Tänk på avståndet mellan vagn och plattform när du stiger av** – fuvolázta annak a hölgynek a hangja, aki nagy valószínűséggel milliókat keresett azon, hogy ezeket a mondatokat egykor diktafonra vették, hogy aztán minden nap azokkal boldogítsák a stockholmi régióban ingázókat.

– Mondd már angolul, az ég áldjon meg! – tárta ki a karjait a metrókocsi plafonja felé esdeklően Barabás.

– Hallod, Szvídis women, szpík English, az ég... öhh... may the sky bless you? – próbált a hangszórókkal kommunikálni Leszik, de a próbálkozása kudarcba fulladt.

– Úristen! Ne tükörfordítással, Leszik! – temette a tenyerébe az arcát Nemecsek. – For heaven's sake – tette aztán hozzá egy rövid szünet után, részben okító célzattal, részben pedig azért, hogy az előbbi felkiáltását nyomatékosítsa.

– Nem tökmindegy? – morogta Leszik válaszként. – Inkább azt mondd meg, nyelvzsenikém, hogy mit hadovál ez a banya.

– Nem tudom – vont vállat a szőke. – Biztos azt, hogy mire lehet átszállni.

– És ha valami mást mond? Mondjuk azt, hogy egy nem várt műszerhiba miatt mind életveszélyben vagyunk? – pattogott erre Weisz.

– Szerinted úgy néz ki a többi utas, akiknek nagy része valószínűleg érti, hogy mi hangzott el, mintha ezt mondta volna? – kérdezte erre Richter a telefonozó, olvasó, egymással beszélgető vagy éppen alvó ingázók felé intve a szemeivel. – Egyébként azt meg a metróvezető mondaná be, nem ez az előre felvett hang.

Erre Weisz, Leszik és Barabás egymás szavába vágva, együttes erővel próbálták meggyőzni Richtert, hogy igenis van alapja az elméletnek, miszerint számukra létfontosságú információ hangzott el. Egészen addig, amíg Boka el nem csitította őket.

– Elég lesz, fiúk! – szólt az elnök úr. – Mindegy, hogy mit mondott. A lényeg, hogy a következő megálló a Slussen. Itt kell leszállnunk.

Ezt hallva a civakodók egy rövid időre megbékéltek, azonban Boka kijelentése azzal egy időben, hogy ideiglenesen megnyugtatta őket, egy új lehetőséget is nyitott arra, hogy ezúttal Nemecseket piszkálhassák.

– Exkjúz mí, műfordító úr – fordult hát a szőkéhez Leszik, újfent a rémes magyar akcentussal beszélt angolját alkalmazva. – Mit jelent az, hogy "Slussen"?

– Nem tudooom! – nézett rá olyan arckifejezéssel Ernő, akár egy macska, akivel citromot etettek. – Hányszor mondjam még el neked, hogy nem tudok svédül?! Amúgy meg komolyan azt akarod, hogy egy megálló nevét fordítsam le neked? Egy tulajdonnevet?

Arra nem derült fény, hogy Nemecseknek még mennyiszer kellene elismételnie a nyelvtudásával kapcsolatos információt ahhoz, hogy azt Leszik fel is fogja, azonban ez az új téma kellően lekötötte a csapat nagy részét az elkövetkezendő percekben.

– Zsilip! – kiáltotta Barabás diadalmasan pont abban a pillanatban, hogy kiléptek az utcára.

– Mi va'? – így Weisz.

– A "Slussen" azt jelenti, hogy "A zsilip" – hadonászott Barabás a telefonjával, melynek képernyőjén egy fordítóprogram volt megnyitva. – Zsilipnek hívják a megállót.

– Milyen zsilip? Itt vagyunk a város közepén. Még víz sincs! – fintorgott erre Leszik.

– Lehet, hogy rossz helyen jöttünk fel? – tudakolta Kolnay.

Nos, ez tényleg lehetséges volt, tekintve, hogy a metrómegállónak három kijárata volt, ami pont kettővel volt több annál, mint amennyivel a Pál utcaiak még boldogultak volna. Még úgy is, hogy a háromból két kijárat szinte hajszálpontosan ugyanarra a helyre vezetett, azzal az egyetlen különbséggel, hogy az egyik fotocellás ajtó egy kis tér keleti, a másik pedig a nyugati oldalára nyílt.

– Bocs, fiúk, azt hiszem, hogy rossz helyen jöttünk fel – tudatta ekkor társaival Csele, aki a metrón ideiglenesen átvette Bokától a navigátor szerepét és az azzal járó felelősséget. – A víz mellett kellene mennünk, tehát, ha jól látom, ennek az útnak a másik oldalán – ráncolta a homlokát a Google Maps-et nézegetve.

Az volt a szerencséje, hogy az elnök úr odalépett hozzá, hogy együtt szakértsék meg a digitális térképet. Ily módon fény derült a tényre, miszerint nem kell átcaplatniuk az egész metrómegállón, hanem elég, ha megkerülik a legközelebbi háztömböt, ugyanis úgy is a vízhez juthatnak. A kérdés már csak az volt, hogy mégis mit jelzett a Google Maps, milyen járműre kellene átszállniuk, és hogy azt hogyan találják meg.

– Még mindig nem sikerült megfejteni? – kérdezte Geréb, amikor már a vízparton sétáltak, Boka szakértői véleménye szerint afelé a pont felé, amely a digitális térkép szerint annak a megállónak a helye volt, ahol át kellett szállniuk a következő, a Maps által nem feltüntetett, misztikus járműre. – Nem lehet, hogy hajóval kell menni? – tette aztán hozzá a tőlük szinte karnyújtásnyira elhelyezkedő kis kikötőhelyeken végignézve.

– Azt azért nem hiszem – rázta a fejét Csele. – A tömegközlekedés van beírva, az meg szerintem nem terjed ki a hajókra.

– Biztos vagy te ebben? – mutatott ekkor Kolnay az egyik kikötőhely felé, amelyet addig egy partmenti bisztró épülete takart el a szemük elől. – Csak mert azon a zászlón ott a BKV logója. Mármint a stockholmi BKV-jé.

– Mi?! – guvadtak ki Richter szemei. – Az nem lehet!

– Dehogynem, okostojás cimborám – veregette meg a vállát Kolnay. – Nézd csak meg azt a kis kártyát, amire a metrójegyet kellett rátöltenünk! Ugyanez a jel van rajta.

– Igen, ez stimmel! – sikkantott diadalmasan Csele, aki Kolnay észrevétele óta buzgón pötyögött a telefonján.

– Nem! – makacskodott Richter.

– De, Kolnaynak igaza van – nyugtázta Boka, miután egy pillantást vetett a Csele kezében tartott készülék képernyőjére.

– És ott a vidámpark – mutatott Kolnay a túlpart fele, ahol négy oszlop emelkedett a magasba.

Két magasabb, egy közepes és egy, a többinél sokkal alacsonyabb. Az első kettő tetejének egyikén egy óriási napkorong volt látható, a legmagasabbik oszlopot egy érdekes szerkezetű fémgömb, a legtetejét pedig egy kis zászló díszítette. A zászlónak hullámos formája volt, de nem lebegett a szélben, hanem valószínűleg alapból olyanra lett csinálva. Emellett kék és sárga volt, de Kolnay inkább mondta volna azt az ukrán zászló fordított változatának, mint a svéd lobogó egyszerűbb megfelelőjének.

Ha az ember jobban szemügyre vette a három alacsonyabb oszlopot, akkor láthatta, ahogy kis fülkék száguldoznak rajtuk fel-le, a zászlós oszlopon azonban egyelőre nem volt mozgás. Az oszlopoktól balra egy homokszínű, valamint egy lila és fehér árnyalatokban játszó hullámvasút sínjeit lehetett kivenni.

Richter számára azonban érdekesebbek voltak a fehér, a stockholmi tömegközlekedés jelvényével ellátott kis hajók. A fiatalember egy nagyot nyelt, ahogy a napfényben meg-megcsillanó víztükörre, valamint az azon közlekedő járművekre nézett, majd némán megrázta a fejét.

– Nem! Nemnemnemnemnem. Biztos, hogy nem – motyogta aztán a szemeit összeszorítva.

– Richter? – lépett oda hozzá Geréb, és óvatosan a hátára simította a tenyerét.

– Kolnaynak kétségkívül igaza van, de én... ne haragudjatok, de biztos, hogy nem fogok felszállni egy hajóra – motyogta Richter kelletlenül.

Leszik ezt az új fejleményt hallva egy pillanatra még el is tátotta a száját csodálkozásában.

– De haver, tegnap tíz kilométer magasan voltál a levegőben – mondta aztán. – Átrepültél a Balti-tenger felett. Ne mondd már, hogy akkor most ettől...

– A-a! – csitította el őt a fejét nyomatékosan megrázva Geréb. – Ha azt mondja, hogy nem, akkor nem. Én a repüléssel vagyok úgy, hogy alig bírom, Richter meg ezek szerint a hajózással. Ne aggódj, Rich, senki nem fog kényszeríteni – veregette meg aztán társa vállát.

– Egyetértek – bólintott Weisz. – Te meg hallod, Geréb, azért szólhattál volna előre, hogy a repülés neked nem pálya. Tegnap azt hittem, hogy ott fogsz elpusztulni mellettem, mert mindjárt szívinfarktust kapsz, vagy valami.

– Ja, persze, és akkor mindenkinek elrontottam volna az utazást – forgatta a szemét Dezső. – Néha egyszerűen csak tűrni kell.

– Geréb! – lépett oda hozzá ekkor Nemecsek, és már ebből a kétszótagos megszólításból is hallani lehetett, hogy nagyon komolyan el akar beszélgetni vele. – Az neked magától értetődik, hogy nem kényszeríted Richtert olyasmire, amitől retteg, de akkor magaddal miért nem vagy annyira elnéző és türelmes, mint vele? Te sem érdemelsz rosszabbat.

– Mert... – préselte ki Geréb, de többet nem mondott, hanem csak egy nagyot nyelt, majd megrázta a fejét.

A szemeiben azonban ott csillogott a válasz: Mert még mindig úgy érzem, hogy áruló vagyok és nem érdemlem meg.

Nemecsek is egy rosszalló fejrázással válaszolt, majd Richterrel és Weisszel együtt egy csontropogtató ölelésben részesítette Gerébet. Legalább ez már egy őszinte mosolyt csalt az egykori áruló arcára.

– Ne aggódjatok, máskor is volt már, hogy muszáj volt repülnöm. Például külföldön megrendezett lovaglóversenyekre – mondta aztán, amikor kibontakoztak az ölelésből. – De most már szerintem témát válthatunk.

– Ja, szerintem is – biccentett Leszik, aki már jócskán elszégyellte magát amiatt, hogy rá akarta bírni Richtert a hajózásra. – Biztos valahogy máshogy is oda lehet jutni a vidámparkhoz – mondta hát engesztelésül.

– Nem hiszem. Ott van a tenger közepén – ingatta a fejét Richter a szája szélét rágva.

– De nekem inkább néz ki félszigetnek, mint szárazföldi úton megközelíthetetlen területnek – húzta össze a szemét Boka, ahogy a távolba meredt.

– Jaja – helyeselt Leszik. – Mindjárt megkérdezem valakitől, hogy hogy lehet hajó nélkül megközelíteni – jelentette ki, majd célba is vette a legközelebbi járókelőket.

Weisz ennek hallatán grimaszolt egyet.

– Én meg vele megyek, mielőtt valami baj történik – szólt aztán, hogy utána társa nyomába iramodjon.

Ezt nem tette rosszul, ugyanis amikor beérte Lesziket, ő már egy jólöltözött, ránézésre körülbelül harmincéves hölggyel beszélt.

– Excuse me, I would like to get to the... őőő... happy park? – kapta el barátja első mondatát Weisz, amitől rögtön az az érzés kerítette hatalmába őt, hogy szívesen lefejelné az egyik kikötőoszlopot.

A svéd hölgy értetlen arckifejezését elnézve talán ő is valami ilyesmin gondolkodott.

– Úristen! Szerencséd, hogy Nemecsek ezt nem hallotta. Biztos rosszul lett volna tőle – morogta Weisz Lesziknek, ahogy melléje ért.

– Most mi van? – fonta össze a mellkasa előtt a karjait Leszik. – Tudtommal te is németet tanultál, nem angolt.

– Jó, de azért mindennek van határa – válaszolta Weisz, majd a kezébe vette az irányítást.

– Sorry to bother you – szólt a hölgynek. – My incompetent friend just wanted to ask you if one can get to the amusement park – nyomta meg a szavakat, miközben szúrósan nézett Leszikre – without taking the ferry?

– Hé, attól még, hogy nem tudtam, hogy ilyen tök értelmetlen neve van a vidámparknak, azért értem, amit mondasz – könyökölte oldalba társát Leszik, akinek nem igazán tetszett, hogy Weisz inkompetensnek nevezte őt.

Végül aztán sikerült megtudniuk, hogy bizony, nem csak hajóval lehet odajutni a vidámparkba, hanem metróval és villamossal is.

– Biztosak vagytok ebben? – kérdezte Richter, amikor már épp készültek visszaindulni a metróhoz. – Aki bírja, annak biztos nagy élmény ez a hajózás. Úgy is csinálhatjuk, hogy csak én megyek oda a másik úton, és majd ott találkozunk.

– Na tessék, a másik is kezdi – forgatta a szemét Csónakos. – Ti ketten Gerébbel nagyon szerettek egyedül szenvedni, igaz papuskám? – fordult aztán Richterhez.

A kérdezett már nyitotta is a száját, hogy feleljen valamit, azonban Csónakos nem engedte neki, hogy megválaszolja a költői kérdést.

– Tudod, itt érvényben van az "egy mindenkiért, mindenki egyért" – folytatta inkább. – Nem fogunk egyedül hagyni.

A többiek helyeslően bólogattak, majd mindannyian megindultak vissza, a metrómegálló fele.

– Viszont, ha te nem bírod a hajózást, Geréb meg a repülést, akkor mit fogtok csinálni a vidámparkban? Mármint tekintve, hogy a legtöbb hullámvasút meg másegyéb gyakorlatilag a repülést és a hajózást szimulálja – tudakolta Kolnay Richtertől, amikor már mind egy metrókocsiban ültek.

– Az más! – válaszolta a kérdezett, valamint Geréb tökéletes szinkronban.

– Nem a sebességgel és a magassággal van a baj, hanem magával a tudattal, hogy tíz kilométerrel a föld fölött lebegek és gyakorlatilag bármikor lezuhanhatok – magyarázta aztán Dezső, Richter pedig buzgón bólogatott, így jelezve, hogy ő is hasonló helyzetben van. – De mindegy is. Ha kell, majd átmegyünk az ovis részlegre. Igaz, Richter?

– Úgy van. Meg egyébként is, amit az interneten néztünk, aszerint nem csak hullámvasutak vannak ott, hanem kis büfék is. Szerintem nem fog nehezünkre esni elszórakoztatni magunkat. Főleg, ha valamelyikben szeszes italt is lehet kapni.

– Nem akarlak elszomorítani, de szerintem abban hiába reménykedsz – szólt közbe Boka. – Itt még az élelmiszerüzletekben sem árusítanak alkoholt. Arra egy külön bolt van, és csak ott lehet kapni, illetve éttermekben és bárokban. Ha engem kérdezel, egy vidámparkban, ahol a látogatóknak talán több, mint a fele kiskorú, viszont nem.

A többiek ezt hallva csodálkozva pislogtak Bokára.

– Te ezt honnan tudod? – tette aztán fel a mindannyiukat foglalkoztató kérdést Kolnay.

– Onnan, hogy rendszerint tájékozódom a legfontosabb dolgokról, mielőtt egy idegen országba utazom – húzta ki magát az elnök úr.

– És számodra az, hogy hol lehet alkoholt venni, a legfontosabb dolgok közé tartozik? – vonta fel a szemöldökét Leszik.

– Többek között.

– Ijesztő vagy, Boka – nyugtázta Kolnay, mire az elnök úr csupán egy hamiskás mosolyra húzta a száját és megvonta a vállát.

***

– Ez a vidámpark? – bökött rá az első, a szeme elé kerülő épületre Leszik, amint leszálltak a villamosról.

– Ezt nem gondolhatod komolyan – sóhajtott az orrnyergét masszírozva Weisz. – Méteres betűkkel van ráírva, hogy "Cirkus".

– És még Pride-zászló is van rajta. Hogy egyem a szívüket! – lelkendezett Nemecsek a cirkusz sárga épületén végignézve.

– Csodás! Ennek örömére mindjárt le is smárolom a Kolnayt – morogta Barabás, mire a nevezett személy egy nehezen értelmezhető pillantást küldött feléje.

Mint az kicsivel később kiderült, Lesziknek csupán annyit kellett volna tennie, hogy száznyolcvan fokkal elfordul, hogy meglássa a vidámpark kerítését, miután leszállt a villamosról. Ez szerencsére azt is jelentette, hogy a Pál utcaiak a cirkusz kinézetének megvitatása után már könnyen eltaláltak az úti céljukhoz.

A vidámparkba belépve azonban realizálniuk kellett, hogy abba a tipikus helyzetbe kerültek, amelynek ismertetőjele az, hogy tízen megközelítőleg tízfelé akartak menni. Végül úgy oldották meg a problémát, hogy kisebb, két, illetve négy személyből álló csapatokra osztották magukat. Weisz Leszikkel tartott, Geréb pedig Richterrel. Kolnay Barabás mellé szegődött, az elnök úr, a gigerli és a Csónacsek páros pedig négyesben indultak útnak.

Mint az kiderült, a távolból látott, napkoronggal díszített oszlop az Ikarosz fantázianévre hallgató vidámparki elem volt, melynek a lényege az volt, hogy az utasokat idegcincálóan lassú sebességgel küldjék fel kilencvenöt méter magasra, hogy ott aztán kilencven fokban megdöntsék őket, hogy olyan érzésük legyen, hogy hamarosan majd az egész arcukkal fogják megcsókolni az anyaföldet, majd pár még idegtépőbb másodperc után körülbelül kilencven kilométer per órás sebességgel ejtsék le őket.

– Ikarosz – mormolta magában Boka, ahogy tulajdon nyakát szinte teljesen kitekerve pillantott fel a magasba, hogy végignézze, ahogy a fülke felkúszik az oszlopon, majd hihetetlen sebességgel száguld lefele, az utasok sikítása által kísérve. – Találó. Túl közel repülnek a Naphoz, és aztán beleesnek... hát, ha nem is a tengerbe, akkor közvetlenül mellé – nézett aztán el a vidámparki elem bejáratától körülbelül ötven méterre található fehér kerítés fele, amely abban akadályozta meg a látogatókat, hogy egy óvatlan lépés következményeként fürödjenek egyet, mint Nemecsek annak idején a Füvészkert tavában.

– Igen! Ez annyira jó! – lelkendezett a szőke, úgy ugrálva fel-le, akár egy kisgyerek. – Felmegyünk rá?

Az elnök úr megrökönyödve nézett vissza Ernőre. El nem tudta képzelni, hogy az előbbi analízis, valamint az Ikarosz működésének végignézése és a látogatók fülsüketítő kiabálása után melyik épeszű ember reagálná azt, hogy "Felmegyünk rá?".

– Talán kezdjük valami enyhébbel – felelte egy levegővételnyi szünet után, amely azt a célt szolgálta, hogy nehogy valami cifrábbat mondjon.

– Oké! – vigyorgott Nemecsek.

Boka balszerencséjére az ő és a szőke fogalma a "valami enyhébb"-ről eléggé különbözött.

Az Ikarosztól egyenesen előre, a tengertől ellentétes irányba menetelve a négyes ugyanis a vidámpark négy oszlopának második legalacsonyabbikát érte el. Mint azt az ahhoz kígyózó sor fölötti tábla hirdette, ennek a neve Fritt Fall volt. Azt, hogy a vidámparki elem magyarul a Szabadesés névre hallgatna, bármely, a legcsekélyebb nyelvérzékkel megáldott és egy valamelyest működő szempárral rendelkező egyed megállapíthatta.

A Szabadesés és az Ikarosz között az volt a különbség, hogy ez előbbi kilencvenöt méter helyett csupán nyolcvan méter magasra vitte fel a látogatókat, és nem döntötte meg őket derékszögben. Nemecsek számára ez a csekély eltérés jelentette a "valami enyhébb"-et, azonban Boka nem feltétlenül értett egyet vele.

– Ez... – kereste a szavakat az elnök úr – nem mondanám, hogy első pillantásra elnyerte a tetszésemet. És két sor van, az egyik fölött pedig egy "Tilt" felirat. Miben más ez, ha itt is arccal a föld felé érkezik az ember?

– Szerintem abban, hogy négy oldalból csak kettőt döntenek meg, és azokat sem kilencven fokban – válaszolta Csele, aki a tenyerét használva napellenzőként nézett az oszlop csúcsa felé.

– Aha, igazad van – nyugtázta Nemecsek. – Na, mit szóltok hozzá? – fordult aztán három társához.

– Mehet – vont vállat a gigerli.

– Én benne vagyok, szöszke – mosolygott párjára Csónakos.

Az elnök úr azonban nem mondott semmit, hanem továbbra is gondterhelten méregette a Szabadesést.

– Te mit mondasz, papuskám? – ösztökélte őt a válasza megadására végül Csónakos.

Boka egy pillanatra behunyta a szemeit, majd egy olyan feleletet adott, amelyről azt gyanította, hogy azt később meg fogja bánni.

– Rendben, csak ne a "Tilt"-részére menjünk – mondta.

– Viszont akkor meg kell engedned, hogy fogjam a kezedet – súgta aztán oda a gigerlinek.

Az elnök úr idegei már a sorban állást is megsínylették, ugyanis az alatt az idő alatt, amíg várakoztak, számtalanszor láthatta, ahogy a fülkék az utasokkal együtt felkúsznak a magasba, majd, mint ahogy azt a vidámparki elem neve is hirdette, gyakorlatilag szabadon esnek. Amikor pedig már a bal oldalán Cselével és a jobbján Csónakossal foglalt helyet az egyik ülésben, útban felfelé, szintén úgy érezte, hogy enyhén szólva volt már egy pár pillanat az életében, amikor ennél jóval nyugodtabb volt.

Legalább a kilátás szép volt, de Boka ezzel sem tudta sokáig vigasztalni magát, ugyanis egy újabb stresszfaktor lépett fel: Ő már rövid időn belül úgy érezte, hogy elég magasan vannak, de a fülke egyre csak haladt feljebb, és feljebb, és még feljebb. Utólag az elnök úr már tudta, hogy nagyon sikerült félresaccolnia a magasságot, ugyanis ő már az út felénél azt gondolta, hogy hamarosan biztos elérik a csúcsot. Ennek következtében a lélegzetvételei egyre hangosabbá és hangosabbá váltak. A mellette ülő gigerli csak azért nem kezdett komolyan aggódni érte, mert Boka igazából nem hiperventilált, hanem szépen, egyenletesen, tudatosan lélegzett. Csele ismerte őt annyira, hogy tudja, hogy az elnök úr nem fog pánikba esni, csupán így próbál arra összpontosítani, hogy egy számára ijesztő szituációban is nyugodt maradjon.

Boka a párjának elsuttogott kérése ellenére nem az ő kezét fogta, hanem ahogy helyet foglalt a Szabadesésben, a vállait tartó biztonsági kart kezdte szorongatni, és nyolcvan méter magasan a föld felett is ezt tette. A gigerli az oszlop csúcsánál azonban elengedte a saját vállait hátizsákszíjként szorító fémrudat, és óvatosan az elnök úr kezére simította a sajátját.

– Jól csinálod, Jani. Csak lélegezz. És gyönyörködj a kilátásban, élvezd ki a pillanatot – mondta neki biztatóan, mire Boka feléje fordította a fejét és halványan elmosolyodott.

A pillanatot azonban nemigen tudta kiélvezni, ugyanis egy fél másodperccel később már hihetetlen sebességgel száguldottak lefele.

– Áááá! – üvöltötte az elnök úr torka szakadtából a szemeit összeszorítva, és a csatakiáltása csak akkor halt el, amikor a fülke teljesen megállt.

Nemecsek elismerően biccentett egyet az ülőkék sorának jobb szélén. Ő nem bírta volna tüdővel, hogy így végigordítson egy nyolcvanméteres szabadesést. A Füvészkert óta biztos, hogy nem.

– Annyira aranyos vagy! – kuncogta Csele az elnök úr ujjait megszorítva, amikor az végre elcsendesedett.

– Nem vagyok aranyos, hanem most zuhantam nyolcvan métert – felelte ő szikrákat szóró szemekkel, de azért egy röpke pillanat erejéig a gigerli szájára tapasztotta a sajátját, amikor a védőrudak felnyíltak.

Ezután rogyadozó térdekkel sétált ki a Szabadesés területéről, hálát adva az égnek, hogy újra szilárd talajt érezhet a lábai alatt.

– Na, akkor most mehet az Ikarosz? – kérdezte Nemecsek, ahogy Csónakos kezét fogva, jókedvűen ugrándozva haladt előre.

– Biztos, hogy nem – rázta meg a fejét nyomatékosan Boka.

Végül ezt a dilemmát úgy oldották meg, hogy az elnök úr és az ő gigerlije sétáltak egyet a büfésbódék, céllövöldék és szerencsekerekek között, amíg Csónacsekék kipróbálták, hogy milyen túl közel repülni a Naphoz.

– Icarus is flying too close to the sun. And Icarus's life, it has only just begun – dúdolgatott Nemecsek csendesen, miközben sorba álltak.

– Look who's digging their own grave – válaszolt Csónakos ugyanannak a dalnak a kezdő sorával, bár ő nem énekelt, hanem egyszerűen csak elmormolta a szavakat, ugyanis meg akarta kímélni a körülöttük állókat a rémes énekhangjától.

Nagyon remélte, hogy annak ellenére, hogy megtapasztalhatják, hogy milyen zuhanni, Bastille dalának tartalmától eltérően ők nem a korai sírjuk felé fognak majd repülni.

Csónakost hiába aggasztotta az Icarus dalszövege, ugyanis mindketten túlélték a nevét a görög mitológiából kölcsönző vidámparki elemet. Sőt, a nagytermetű Pál utcainak így utólag még azt is be kellett vallania, hogy igazából élvezte az adrenalinlöketet.

Csele és Boka az Ikarosz kijáratánál várták a Csónacsek párost. Boka alig hitt a szemeinek, amikor Ernő felszabadultan vihogva perdült eléje, a nagy kacagás közepette arról magyarázva, hogy mennyire tetszett neki ez az élmény.

Nemecsek, az apró, szőke közlegény, aki kiskorában félt felmászni a farakások legtetejére, mert túl magasnak találta őket! Mégis mi lett azzal a kisfiúval? Boka biztosra vette, hogy a feje tetejére állt a világ. Illetve inkább felrepült a Naphoz, derékszögben megdőlt, majd lezuhant.

A következő játék, amelyre az elnök úrnak párja, valamint Csónakos és Nemecsek jóvoltából fel kellett ülnie, az úgynevezett Pop-Expressz volt. Ilyen, illetve ilyesmi elem a legtöbb vidámparkban és vurstliban fellelhető, ugyanis a Pop-Expressz kétszemélyes kis kocsikból állt, amelyek ide-oda pörögtek, mind a saját tengelyük, mind a mindannyiukat tartó platform közepe körül. A játék e stockholmi kiadása abból az egy szempontból volt egyedi, hogy egy zárt, diszkófényekkel és hangszórókkal felszerelt teremben kapott helyet, és a látogatók a legújabb slágerekre vagy örök érvényű klasszikusokra foroghattak, mint a ringlispil.

Amikor Csónacsekék, valamint az elnök úr és a gigerli párosa két egymással szomszédos kocsiba ültek be, és beindult az Expressz, azzal együtt pedig egy ABBA-dal, Nemecsek elragadtatva sikoltott fel. Néhány látogató egy pillanatra csodálkozva pillantott rá, ugyanis nem gondolták volna, hogy egy huszonéves férfi így sikítozhat egy kis pörgéstől, de utána már mindenki a maga dolgával foglalkozott. Ernő úgy érezte, hogy az ő dolga az, hogy önfeledten nevessen és fennhangon énekelje a számot, miközben amennyire azt az őket tartó rúd engedi, Csónakoshoz bújjon. Az elnök úr ezzel egy időben azt tekintette a feladatának, hogy kihasználva az alkalmat, hogy nem függőleges, hanem csak vízszintes irányú mozgást kell kibírnia, Csele keze után nyúljon, hogy aztán azt szorongatva és szerelmesen vigyorogva párjára ülje végig a számot.

Mindeközben Geréb és Richter tőlük nem messze a part közelében sétálgattak. Ők ugyanis úgy döntöttek, hogy először felderítik a parkot és megszemlélik annak összes elemét, mielőtt felülnének valamire.

– Mit gondolsz arról? – mutatott egy közel-keleti beütésű játék felé Geréb, amelynek közepén egy törökülésben ülő, turbános figura díszelgett. – A "Repülő Szőnyeg", vagy mit is mondott a nevére a Google Translate. Tekintve, hogy állítólag repül is, meg így ránézésre úgy is mozog, mint egy hánykolódó hajó, nekünk pont jó lesz, nem?

– De, tökéletes – nevetett Richter, majd mindketten elindultak a Repülő Szőnyeg felé.

– Na, tízből hány? – könyökölte oldalba barátját Geréb, miután leszálltak.

– Nem tudom – fintorgott Richter. – Azt hiszem, hogy ez nem az én zsánerem. Neked hogy tetszett?

– Körülbelül annyira, mint neked. Viszont a céllövöldék, szerencsekerekek és büfék jobban érdekelnek.

– Ez az! Te vagy az én emberem – veregette meg Geréb vállát Richter. – Akkor nézzük meg azokat a játékokat, utána meg együnk valamit. Amúgy meg, akármennyire felkészült is Boka, én valahol láttam egy "Biergarten***" feliratú épületet, és bár azt nem tudom, hogy miért van német neve, és nem svéd, az csak egyet jelenthet.

– Jaja – bólogatott Dezső. – Viszont, ha igazán izgalmas estét akarunk magunknak, akkor előbb megyünk oda, és utána a céllövöldébe, nem fordítva.

– Akkor nem, ha a lövöldében nyerni is akarunk valamit – mondta Richter elgondolkodva.

– Mi kell neked onnan? Egy felfújható teknősbéka? Vagy egy majomplüss? – vonta fel az egyik szemöldökét Geréb.

– Rendben, igazad van – biccentett Richter, majd megindultak, hogy felkeressék a Biergartent.

A Repülő Szőnyegtől balra a vidámpark szellemkastélya, a House of Nightmares helyezkedett el. Ennek a bejáratához ért oda Weisz és Leszik, amikor Gerébék maguk mögött hagyták a Repülő Szőnyeget.

– Ne már! Ide külön kell fizetni, mert nincs benne a karszalagban? – méltatlankodott Weisz az egyik kiírást olvasva.

– Jobb is így – legyintett Leszik. – Veled alszom egy szobában, és nincs kedvem egész éjjel fenn lenni, ha rémálmaid lesznek tőle.

– Ezt bezzeg tudod angolul, mi? – morgott a régiesre megcsinált épület homlokzatán villódzó kék felirat utolsó szavára villantva dühös tekintetét Weisz.

– Igen. Látod, tele vagyok meglepetésekkel – vigyorgott Leszik. – Na, gyere, nézzünk valami más kedvedre valót.

Nem kellett messzire menniük, ugyanis a szellemkastéllyal srégen szemben a Kék Vonat névre hallgató szellemvasút állt. Volt abban minden: hirtelen hangok, a sín alól felülő múmia, a szárnyukat csapkodó keselyűk, dudáló vonat, amely azt az érzést keltette, hogy mindjárt átmegy az utasokon, vécén ülő zombi, egy injekcióstűvel hadonászó és a szemét rémisztően forgató, véres köpenyt viselő nővérke, és még lehetne sorolni.

– Ááá! Lupin professzor úr! – ordította Weisz, amikor egy vérfarkas-figura ugrott feléjük.

– De hülye vagy! – röhögött Leszik, majd meglepően magas frekvencián sikított egyet, miután egy csontváz kis híján rádőlt.

Az út többi részét is hasonlóan töltötték, vagyis poénos beszólásokkal, az elemek kritizálásával, illetve rémült felkiáltásokkal és egymás karjának szorongatásával.

– Nem rossz, de a budapesti jobb volt – jelentette ki Weisz, miután kiszálltak.

– Most miért? Ez is tök para. A legtöbb bábu itt úgy néz ki, mintha egy elátkozott játékbaba lenne, aki, ha úgy tartja kedve, mindenkit megöl álmában – kontrázott Leszik.

– Jó, de emlékszel arra a csontvázra a budapesti szellemvasútról, ami egy ebédlőben ült a hintaszékben, miközben dörgött és villámlott? Az mindent visz.

Ezzel Weisz is csak egyetérteni tudott.

Mivel a Kék Vonattal kimerítették azon ijesztgetős játékok listáját, amelyeket plusz költségek nélkül igénybe vehettek, következőleg az ezekhez elméletben legközelebb álló vidámparki elemet próbálták ki, nevezetesen a Monster nevű hullámvasutat.

– Hé, az ott nem Boka meg Csele? – kérdezte Leszik, ahogy a Monster bejáratához közeledtek, majd válaszra sem várva kezdett kurjongatni és integetni a párosnak.

Mint az kiderült, az elnök úr és a gigerli is arrafele tartottak, mint ők, habár ez előbbinek voltak bizonyos fenntartásai a hullámvasutak királyaként aposztrofált játékkal kapcsolatban.

– Nem tetszik ez nekem – ingatta a fejét Boka.

– A színe szerintem is egy kicsit túlságosan letisztult. Szebb az a sárga, meg a fehér-lila – bökött a fejük felett kacskaringózó sínek felé Csele.

– Nem arra gondoltam – felelte az elnök úr. – Az, hogy hogy sikítoznak azok, akik éppen rajta ülnek, nem sok jóval kecsegtet.

Az, hogy a kilencven kilométer per órás sebesség, illetve az érzésre minden második pillanatban fejjel lefele való lebegés jó-e vagy sem, teljességgel szubjektív. Boka szerint nem volt az, mely véleményének az elnök úr a hullámvasútról való leszállás után hangot is adott.

– "De Bokaaa! Vidámpaaark!" – utánozta barátait. – Soha többé! Mentem volna inkább Malmöbe – dohogott.

– Na, Jani – simított végig a karján Csele. – Ne legyél morcos! Ez még csak az első nap, és nagyon sok minden van itt még a vidámparkon kívül. Amíg itt vagyunk, addig meg ezt is próbáljuk kiélvezni, nem?

Párja lágy hangon kiejtett szavaira Boka végül felhagyott a dühöngéssel, és hagyta, hogy a gigerli a következő játék felé kezdje vezetni őt. Csele furfangos volt, ugyanis nem egy újabb adrenalin-termelést növelő hullámvasútra vitte fel az elnök urat, hanem az úgynevezett Szerelem Alagútjára. Ott egy kis, farönk formájú csónakba kellett beülniük, majd egy csörgedező patakocska áramlata vitte körbe őket a barlangban, amelyben lágy zene szólt, hangulatos fények világították meg az útjukat és mindenféle aranyos manófigurákat láthattak jobbra-balra. Bokából a hajókázás végére minden frusztráltság elpárolgott, azonban azt kötelességének érezte kijelenteni, hogy akármennyire is elbűvölő ez a szerelembarlang, azért a budapesti Barlangvasutat nem sikerült kenterbe vernie, főleg úgy, hogy a tény, hogy ez utóbbiban az Iluska mostohaanyját ábrázoló figura úgy volt megkonstruálva, hogy önmagát ütlegelte egy pálcával, az elnök úr szerint igencsak megnövelte a vasút ázsióját.

Miközben Bokáék a Szerelem Alagútjának nyugalmát élvezték, Kolnay és Barabás arra derítettek fényt, hogy milyen titkokat rejt a vidámpark legmagasabb oszlopa. Messziről arra is azt hitték, hogy a Szabadeséshez hasonló elem, azonban tévedtek. A letisztult svéd, vagy esetleg fordított ukrán zászlóval ellátott pillér ugyanis az Eclipse nevű, bő százhúsz méter magas körhinta volt.

– Fogadjunk, hogy arra nem mersz felülni! – bökte oldalba Kolnayt Barabás, miután szájtátva nézte végig, ahogy a hinta forogni kezd, majd szépen lassan a magasba emelkedik és az ülések egyre nagyobb szögben lengenek ki.

– Még hogy nem merek! Szerintem inkább te vagy betojva tőle – vágta rá Kolnay gondolkodás nélkül.

– Azt csak hiszed.

– Ó, igen?

– Igen!

– Akkor bizonyítsd be!

– Rendben, de akkor te is!

– Áll az alku – biccentett Kolnay egy magabiztos vigyort varázsolva az arcára.

Barabás egy ugyanolyan mosollyal válaszolt, társa pedig rettegve nyugtázta, hogy az övével ellentétben a másik fiatalember vigyora őszintének tűnik. Tehát ez akkor nem egy amolyan mondvacsinált fogadás, hanem valóban fel fognak ülni az Eclipse-re. Ezzel Kolnaynak csak egy aprócska baja volt: ő még a leghorrorisztikusabb kísértetkastélyokban sem félt, és nem ódzkodott attól, hogy akár a legveszedelmesebb hullámvasutakra is felüljön, azonban volt egyvalami, amitől rettegett, és az a valami a körhinta volt. Még egész kicsi korában kikönyörögte, hogy felülhessen egy körhintára egy vidéki vurstliban, de ahogy az kicsivel gyorsabban kezdett menni, a kis Kolnay úgy elkezdett bömbölni, hogy az egészet le kellett állítani, és számára ez a játék azóta tabu volt. Barabás előtt azonban a világért sem mutatta volna magát gyengének, így azt tervezte, hogy némán fogja tűrni az elhamarkodott döntésének következményeit. Csupán abban reménykedett, hogy a svéd mérnököknek biztonságosabbra sikerült tervezni a körhintát, mint a Vasa-hajót.

Azonban ahogy a körhinta egyre gyorsabban kezdett pörögni és egyre magasabbra emelkedett, Kolnaynak be kellett látnia, hogy nem fogja tudni tartani magát a magasban való pörgés szó nélküli elviselését tartalmazó tervéhez. Bár tudta, hogy ezúttal nem fogják leállítani a játékot amiatt, hogy ő sírva fakad, mást nemigen tudott kezdeni magával, így miközben összeszorította a szemeit és görcsösen markolta a hinta láncát, arra várva, hogy végre véget érjen az egész szörnyűség, a könnyeit is szabadjára engedte.

Barabás a sebességet és a lélegzetelállító kilátást egyaránt élvezte, azonban rövid időn belül társa zihálására és rémült nyöszörgésére lett figyelmes. Amikor oldalra fordítva a fejét azt látta, hogy barátja úgy kapaszkodik az ülőkébe, mintha az élete múlna rajta, és közben csorognak a könnyei, alig hitt a szemének.

– Kolnay? – kérdezte óvatosan, abban a reményben, hogy társa válaszából majd megtudja, hogy mire vélje az eléje táruló látványt.

– Meg fogunk halni! Mindketten meg fogunk halni úgy, hogy még el sem mondtam neked, hogy... Áááá! Megfogunkhalni! – visította a kérdezett válaszként, miközben elesetten szipogott és a szemeit továbbra is csukva tartotta.

– Mi? – ráncolta a homlokát Barabás. – Kolnay, te...?

– Igen, kibaszottul rettegek a körhintáktól, basszus! – szakította félbe őt a másik hisztérikusan. – Igazad volt, igazából nem mernék felülni rá, úgyhogy most te nyertél. Örülj neki, hülye marha, én meg közben itt biztos, hogy elhalálozom – zokogta aztán.

Barabás elkerekedett szemekkel nézett rá.

– Basszus, Pali, szólhattál volna – nyögte ki aztán, de válaszul csak kétségbeesett zokogást kapott.

Pár másodpercig tanácstalanul és bűntudattal telve szemlélte a kilátást, majd kinyúlt, és Kolnay csuklójára kulcsolta az ujjait.

– Meghalni azért biztos, hogy nem fogunk – szólt halkan, majd a hüvelykujjával kis köröket kezdett leírni társa kézfején.

Kolnay szemei egy pillanatra kipattantak a megrökönyödéstől, de ahogy a fiatalember lenézett, gyorsan vissza is csukta őket. Ennek ellenére viszont a nem várt érintés egy időre kellően elterelte a figyelmét a tényről, miszerint azzal, hogy felszállt az Eclipse-re, gyanútlanul a vesztébe sétált.

– Pali – szólította meg őt Barabás kis idő múlva. – Ha egy pillanatra kinyitnád a szemed... Itt van alattunk egész Stockholm. Eszméletlenül szép!

– De én nem akarom, hogy egész Stockholm alattam legyen! – visította Kolnay válaszként, a szemeit továbbra is szorosan csukva tartva. – Alattam semmilyen város ne legyen! Én a földön akarok állni.

– Jó, jó, jó, akkor nem kell – sietett őt csitítani Barabás, majd tovább cirógatta a kézfejét.

A felemelkedésnél már csak a süllyedés volt rosszabb, és talán mondani sem kell, hogy Kolnay végigbőgte az egész procedúrát. Még akkor is hullatta a könnyeit, amikor a körhinta már teljesen leállt, a leszállást követően pedig szinte rácsimpaszkodott Barabásra, és a vállába fúrta az arcát. Ez a körülmény valamelyest hátráltatta a haladásukat, de Barabásnak azért sikerült társa hurcolása közben is elvergődni az Eclipse kijáratával szembeni kis kioszkhoz. Kolnay, tekintve, hogy továbbra is sokkos állapotban volt, nem túl sok mindent fogott fel a környezetéből, így hirtelen arra eszmélt, hogy társa egy szívószállal ellátott papírpoharat nyom a kezébe.

– Oreós shake – mondta Barabás magyarázatképpen, amikor Kolnay kérdőn emelte rá a tekintetét. – Igyad, mert egy vagyon volt.

– Hupsz – gondolta aztán magában, ugyanis a második mondat egyébként egy bocsánatkérés lett volna.

Mindegy, nekifutott még egyszer.

– Pali – szólt sokkal komolyabban, mint ahogy Kolnay valaha hallotta őt beszélni. – Bocsánatot kérek.

– Amiatt, hogy belerángattalak – tette aztán hozzá, amikor társa válaszként csupán értetlenül, tágra nyílt szemekkel nézett rá.

Barabás utolsó mondatának hallatán Kolnay végre halványan elmosolyodott.

– Ilyet sem pipáltam még – nyugtázta, majd kissé kevésbé zakatoló szívvel kezdte inni a kapott shaket.

Ezt követően a páros a shakebár környékét díszítő árkádok alatt kezdett sétálgatni. Némán lépdeltek egymás mellett, a számtalan látnivalóra és hangra összpontosítva a figyelmüket, hogy szép lassan mindketten megnyugodjanak.

– Turn around, bright eyes. Every now and then I fall apart – szólt Bonnie Tyler hangja a közeli büfésbódéra felszerelt hangszóróból.

– Mi az, amit még el sem mondtál nekem? – törte aztán meg a kettejük között beállt csendet Barabás.

– He?

– Odafönt. Azt mondtad, hogy mindketten meg fogunk halni úgy, hogy még el sem mondtad nekem, hogy- és aztán csak ordítottál. Mit nem mondtál el?

Kolnay ennek a kérdésnek a hatására hirtelen nagyon érdekesnek találta a shakejét, így inkább azt kezdte kevergetni ahelyett, hogy válaszolt volna.

– Hahó, Pali! – noszogatta őt Barabás.

– Hhh... szre... lllk – motyogta Kolnay.

– Mi van?

– Sz'retlek – suttogta Kolnay hadarva.

– Basszus, mondd már úgy, hogy értsem is!

– Arrrghh! – nyögött fel Kolnay végtelen frusztráltságában, majd egy kuka fedelére csapta le a shakespoharát. – Jól van, te akartad – jelentette ki aztán, hogy utána egyetlen egy gyors mozdulattal rántsa magához Barabást, és durván az ajkaira hajoljon.

Ezúttal Barabáson volt a sor, hogy pár másodpercre még lélegezni is elfelejtsen, majd, miután úgy-ahogy sikerült felfognia, hogy mi történik vele, mohón csókolt vissza.

– There's nothing I can do, a total eclipse of the heart – énekelte eközben Bonnie Tyler.

– Ezt nem mondtad el nekem soha? Hogy nem tudsz rendesen nyelvezni? – vigyorgott Barabás, amikor megszakították a csókot.

Kolnay szemei erre vészjóslóan tágultak ki.

– Azt nem mondtam soha, hogy szeretlek, te hülye! – kiáltotta aztán, mire Barabás jóízűen nevetett fel.

– Milyen szerencse, hogy kölcsönös az érzés. Na, gyere csak ide, megtanítalak rendesen csókolózni. Már ha nincs ellenedre.

– Tudok rendesen csókolózni!

– Igen? Akkor bizonyítsd be!

– Rendben!

– Rendben! – vágta rá Barabás is, hogy az övé legyen az utolsó szó, de aztán elég gyorsan el kellett hallgatnia, ugyanis más elfoglaltságot talált a nyelvének.

Nem tudta, hogy kit akar becsapni, ugyanis Kolnay igenis tudott rendesen csókolni, sőt... És bónuszként még oreo-íze is volt a nyelvének.

***

Mint az később kiderült, Richterék még a Biergarten meglátogatása után sem jöttek vissza üres kézzel a céllövöldéből, ugyanis Geréb a hóna alatt egy legalább egyméteres tobleronésdobozzal jelent meg a Pál utcaiak által megbeszélt találkozóhelyen. Azonban nem az ő duójok volt az egyetlen, amely egy ajándéktárggyal gazdagodott a vidámparkban tett látogatás során, ugyanis Nemecsek pedig egy jókora plüssjegesmedvét szorongatott.

– Úgy látszik, hogy te – mutatott Boka Gerébre – meg te – fordította aztán a mutatóujját Nemecsek fele – megfeledkeztetek arról, hogy egy kisméretű kézipoggyász az össz, amibe pakolhattok, amikor majd megyünk haza.

– De ez nem az én problémám – tette aztán hozzá egy szórakozott mosoly kíséretében, majd harapott egyet abból a churrosból, amelyet Csele engesztelésképpen vett neki a Szabadesésen és a Monsteren elszenvedett kínokért.

Mint az később kiderült, igazából a jegesmedvét is Richterék nyerték, azonban a játék őket nem izgatta annyira, így inkább Nemecseknek ajándékozták azt, aki viszont annál inkább örült neki. Ez azonban abban a pillanatban kevéssé volt releváns, ugyanis végre Kolnay és Barabás is előkerültek, és mivel a csapat már csak rájuk várt, ez azt jelentette, hogy indulhatnak vissza, a szállásukra.

– És még mindig megvan a Pride-zászló – sóhajtott Nemecsek elégedetten, amikor a cirkusz épülete előtt haladtak el, majd a jegesmedve puha szőrébe fúrta az orrát.

– Csodás! Ennek örömére mindjárt le is smárolom a Barabást – vigyorgott Kolnay, majd a szavait tettek követték, a tetteket pedig a Pál utcaiak által rendezett taps- és füttykoncert.

– Na és nektek milyen shipnevet találjunk ki? – vigyorgott a két tenyerét összedörzsölve Ernő, aki már másfél évvel korábban, az első "Nemnakos Csónacsek xD" tartalmú üzenetek olvasásakor elhatározta, hogy az ötletgazdák ezt valamikor majd visszakapják.