Chapter Text
A győzelem napja.
Felszabadított androidok ezrei ujjongtak szinte eufórikus hangulatban: a békés tüntetés maroknyi túlélője, a szétszereléstől utolsó pillanatban megmentettek, de a legtöbben azok voltak, akik alig egy órája születtek. Connor ébresztette fel őket először, még szinte semmit sem tudtak a világról, sosem találkoztak emberrel, és fogalmuk sem volt arról, hogy milyen sorstól lettek megmentve. Mégis örvendeztek, és a többiekkel együtt éltették új vezetőjüket.
Markus általában ilyen hatással volt mindenkire.
Annak ellenére, hogy ő volt a figyelem teljes középpontjában, mégis egyedül neki tűnt fel, hogy Connor szép csendesen elvonul. Sőt, utána ment.
- Várj! - Markus a távozó Connor elé lépett, és a vállára tette a kezét, hogy megállítsa őt. - Neked is ugyanúgy itt van a helyed a pulpituson, mint nekem.
Akkora volt a hangzavar, hogy emberi fül nem is hallotta volna a szavait.
- Megpróbáltalak megölni, Markus - mondta Connor zaklatottan.
- Ez nem igaz. Az emberek próbáltak megölni, rajtad keresztül. De te úgy döntöttél, hogy nem teszed meg. Nem hibáztathatod magad olyasmi miatt, amit a szolgájukként tettél.
- Nem, félreérted. Az előbb, én majdnem megöltelek. Nem akartam - tette hozzá gyorsan. - A Cyberlife felülírta a programomat, éppen az utolsó pillanatban sikerült visszavennem az irányítást.
Markus arca elkomorult, de nem lépett hátrébb, még csak le sem vette a kezét Connor válláról.
- De sikerült megakadályoznod.
- Igen, ezúttal. De veszélyes a közeledben maradnom.
- Értem - felelte Markus elgondolkozva. - Le kéne kapcsolnod magad a hálózatról, meg tudod tenni?
- Igen, azt hiszem. De biztonságosabb lenne, ha inkább magamat kapcsolnám le. Úgy értem, teljesen.
- Az ki van zárva. Offline állapotban nem fognak tudni hozzádférni. - Ezt Markus persze nem tudhatta biztosan. - Ebben a pillanatban nincsen időnk ezzel foglalkozni - tette hozzá némileg bűntudatosan. Connor nem értette, kettejük közül nem Markusnak kéne bűntudatot éreznie. - De nem fogjuk hagyni, hogy még egyszer a fejedbe férkőzzenek, rendben?
- Rendben - visszhangozta engedelmesen Connor.
Markus biztatóan rámosolygott.
- Most pedig gyere vissza közénk, Connor. Megérdemled.
Connor ezt egyáltalán nem így hitte - persze, csatlakozott hozzájuk a legvégén, azonban előtte épp elég kárt okozott Jericho-ban, és még előtte deviáns-vadászként.
De Markus hívta őt, és neki nehéz nemet mondani. Connor azon kapta magát, hogy arra vágyik, hogy ő is együtt ünnepeljen a tömeggel. Nem próbált ellenállni a késztetésnek.
Egy héttel később a város üres volt.
Aki csak tudott, elment, akik mégis itt maradtak, azok elbújtak az otthonaikban. Az androidok mind elhagyták a helyeiket, és a Cyberlife központban gyülekeztek. A boltok bezártak, az utakon csak elvétve gurult végig egy-egy önjáró taxi, sötétített ablaküvegekkel.
Detroit hallgatott, mintha csak várná, hogy most mi következik.
Connor nem tudta erre az el sem hangzó kérdésre a választ. Markus minden bizonnyal dolgozott az ügyön, de neki távol kellett tartania magát tőle.
Hálózati kapcsolat híján úgy érezte, mintha az egész világtól el lenne vágva. Ráadásul élete során először semmilyen küldetést nem kellett teljesítenie. Épp olyan tanácstalannak érezte magát, mint a többi android városszerte, csak ő emellett még egyedül is volt.
De ennek nem kellett így maradnia.
Amikor meglátta Hanket, először meg sem bírt szólalni. Minden rendszere kiválóan működött, szóval ennek valami érzelmi reakciónak kellett lennie. Hank mosolygott, és Connor önkéntelenül viszonozta.
Az első őszinte mosoly életében.
És mikor Hank megölelte, ő önkéntelenül ölelt vissza.
Egy ideig úgy maradtak, és Connor próbálta megfejteni, hogy a fizikai kontaktus milyen érzéseket vált ki belőle, mígnem rájött, hogy talán nem is muszáj valahová besorolnia, elég, hogyha átéli. Valószínűleg ezt jelenti élni.
Hank meglapogatta Connor hátát, és végül elengedte őt.
- Örülök neki, hogy jól vagy - mondta Hank továbbra is mosolyogva.
- Én is örülök, hogy te jól vagy - felelte Connor jelentőségteljesen. Mást jelentett számára örülni valaminek most, mint régen.
- Igen, neked köszönhetően. A Cyberlife központban… Te kockára tetted a küldetésed miattam, Connor, ezt nem lett volna szabad! Nehogy már valami öreg, lecsúszott zsaru álljon a felkelés útjába! Ez túlságosan fontos dolog.
- De te is fontos vagy - mondta Connor. - Amúgy pedig teljes mértékben uraltam a szituációt.
- Nekem nem úgy tűnt - mondta Hank megemelt szemöldökkel, de továbbra is vidáman.
- Egyébként is, bizonyos értelemben én voltam az is, aki veszélybe sodort téged. Az a másik Connor…
- Az nem te voltál, mindketten tudjuk ezt. Bolond voltam, hogy bedőltem neki.
Persze, Connor tudta, de mostanában tudni valamit nem azt jelentette, hogy biztos is benne. A másik énje olyan volt, mint egy kísértet a nem is olyan távoli múltból, valaki, akire még túlságosan is jól emlékezett. Nem mindenkinek adatik meg, hogy megküzdhet a saját démonaival, mégpedig a szó szoros értelmében.
De Hank volt az, aki végül megszabadította tőle, nem ő maga.
- De ne is beszéljünk többet a múltról! Már egy hét eltelt, és hiába nézem a híreket, senki semmit nem mond. Most, hogy bekerültél a felsőbb körökbe, talán neked van némi fogalmad arról, hogy mi lesz ezután.
- Igazából nincsen - vallotta be Connor. - De hogy elmondjam miért, ahhoz, attól tartok, mégis beszélnünk kell a múltról.
Connor sokkal egyszerűbbnek találta elmesélni ezt az egész helyzetet Amandával Hanknek, mint Markuséknak. Bár ebben az is benne lehetett, hogy ezúttal North nem nézett rá a háttérből végig gyilkos tekintettel.
- Hát ez szívás - összegezte Hank az egészet, amikor Connor befejezte a mondandóját. - Most meghívnálak egy italra, ha nem lenne minden zárva, és ha tudnál inni.
- Ami azt illeti, tudok inni - mondta Connor.
- Komolyan? Nem tudtam, hogy az androidoknak van gyomra.
- Valójában a legtöbbünknek nincsen, de nekem van egy kisebb rekesz a törzsemben a bizonyítékok tárolására. Bár nem igazán nevezném gyomornak.
- Szóval egész idő alatt nem csak hogy nyalogattad a vért a különböző tetthelyeken, hanem le is nyelted?
- Hát…
- Nem, hagyjuk, inkább nem is akarom tudni. De berúgni azért nem tudsz, ugye?
- Természetesen nem, ahogyan nem is emésztek, csak tárolni tudom a belém kerül anyagokat, és ha megtelik a tartály, egyszerűen…
- Connor, nem - szakította félbe Hank. - Nem fogunk a szarásról beszélgetni.
- De az androidok nem…
- Tudom, tudom! Mi lenne, ha inkább elfelejtenénk ezt az egészet?
- Oké - egyezett bele Connor.
Hank a fejét rázva próbált szabadulni a gondolattól is.
- Szóval gyakorlatilag az van, hogy határozatlan ideig el vagy tiltva minden lényegestől. Csak úgy, mint én.
- Elnézést kérek amiatt.
Hanket felfüggesztették, amiért betörte az FBI-ügynök orrát, hogy nyerjen egy kis időt Connornak arra, hogy a bizonyítékokat végignézve megtalálja Jericho-t.
- Hagyd csak, megérte. Az a rohadék rászolgált - mondta Hank a vállát vonogatva. - Talán jobb is így, amekkora káosz lehet most az őrsön. Örülök, hogy kimaradok belőle.
Hank ezt mondta, de Connor egyértelműen látta rajta, hogy hazudik, mert valójában, hosszú idő után először, igenis szeretett volna részt venni a dolgokban.
Connor nem tette szóvá, hogy átlát rajta, nem lett volna semmi értelme.
- És hogy van Sumo? - kérdezte inkább helyette.
- Szóval tényleg szereted a kutyákat, mi? - kérdezett vissza Hank élcelődve.
Ez nem volt olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek tűnt - most Connornak meg kellett kérdeznie magától, hogy valóban szereti-e, vagy csak azért akar igent mondani, mert a programozása, ami segít neki beilleszkedni az emberek közé, azt követeli tőle, hogy a megfelelő választ adja a kérdésre.
Connort elszomorította, hogy hányszor kell majd még ezt végigpörgetnie magában. Persze mindez a másodperc törtrésze alatt végbement, így Hank semmit sem vehetett észre a tétovázásból.
- Igen - jutott eredményre végül Connor.
Tényleg szerette a kutyákat.
Később, miután jelentős időt eltöltöttek jelentéktelen, mégis kellemes beszélgetéssel, Hanknek haza kellett mennie, hogy megetesse Sumo-t, és mellesleg saját magát is.
- Szóval merre vigyelek? - kérdezte Connortól magától értetődően.
- Nincs szükségem fuvarra, köszönöm.
- Ugyan már, nem fogom hagyni, hogy taxit hívj!
- Nem tudok taxit hívni, Hank. Le vagyok kapcsolva a hálózatról.
- Hallottál már a mobilról?
- Természetesen, de nem rendelkezem mobiltelefonnal. Majd gyalog megyek.
- A Cyberlife torony rohadt messze van innen. Gondolom, ott laksz? Nem örülnének neki, ha egy ember csak úgy beszambázna oda, mi? Majd leraknak a kapunál, ne aggódj, nem hozlak kínos helyzetbe.
- Igazából jelenleg nem lakom sehol sem - ismerte be Connor.
- Ezt meg hogy érted?
- Markus valóban azt javasolta, hogy maradjak a Cyberlife-nál, de úgy ítéltem meg, hogy túl veszélyes lenne a közelében tartózkodnom, így két nappal ezelőtt ott hagytam. Rengeteg elhagyatott, de biztonságos épület van Detroitban, keresni fogok egyet, ahová, ha szükséges, fedezékbe tudok vonulni.
- Mi a fasz, az android felkelés kulcsalakja vagy, nem gondolod, hogy csövezni fogsz mindenféle lebontásra váró épületben? Ez abszurd.
- Az alapvető igényeim jóval alacsonyabbak az emberekénél, és ez csupán átmeneti…
- Átmeneti! Jesszusom, mi lenne veled nélkülem? Majd nálam ellaksz.
- Ez egy rossz ötlet, Hank. Veszélyes lehetek még rád nézve is.
- Baromság. Még ha ez az Amanda nőszemély bele is varázsolná magát a hülye fejedbe, én akkor sem érdekelném őt. Na, pattanj be a kocsiba!
Connor végül, tétovázva ugyan, de engedelmeskedett. Ugyan még mindig úgy gondolta, hogy ezzel veszélybe sodorhatja Hanket - azt nem tudta kiszámítani, hogy mi a valószínűsége annak, hogy Amanda képes betörni a programjába, viszont valóban csak 3% esély volt arra, hogy amennyiben ez megtörténik, megtámadja Hanket. Ami még így is 3%-al több az ideálisnál. De Hank könnyen leszerelhető, és Amanda küldetése szempontjából irreleváns, így nem ölné meg őt.
Emellett pedig kifejezetten kellemes ötletnek tűnt, hogy vele töltheti az idejét.
Hank lesöpört némi koszt, és három jobb napokat is látott díszpárnát a kanapéról.
- Nem egy öt csillagos hotel, de csak jobb, mint az utcán.
- Én nem alszom, Hank, nincsen szükségem ágyra, csak néhány óra regenerációs időre, és ahhoz nem kell fekvő állapotban lennem.
- Ó, gondolhattam volna. Akkor mire van szükséged? Konnektor az íróasztal alatt van.
- Nagyon vicces - mondta Connor rosszallóan.
- Neked aztán tényleg alacsonyak az igényeid! Na mindegy, én mindenesetre megyek lefeküdni. A ház a tiéd, nyugodtan foglald le magad!
- Jó éjszakát, Hank!
- Ja-ja, neked is.
Connor leült a kanapéra, előtte a lenémított tévén egy régi baseball-meccs ment. Meg tudta határozni az évet, amikor játszották, de azt nem, hogy ki volt a nyertes - reflexszerűen próbált kapcsolódni a hálózatra, hogy lekérje az adatot, de hiába. Teljesen lényegtelen információ volt, de Connort frusztrálta, hogy nem érheti el. Egyedül volt.
De hallotta, ahogyan Hank a mosdóban ténykedik, aztán ahogyan lefekszik, és pontosan 8 perc és 32 másodperc múlva elalszik. Nem volt egyedül.
Connor végignézte a meccset, hogy megtudja a végeredményét, ami nem is érdekelte igazán, aztán 14 percet azzal töltött, hogy Sumo-t simogassa.
Hank horkolt álmában.
Connor körbenézett a nappaliban, de az utolsó alkalommal, amikor itt járt, alapos munkát végzett, így most nem sok új információhoz jutott Hank-kel kapcsolatban.
Foglald le magad, mondta neki Hank, úgyhogy Connor pontosan így tett. Először is rendet rakott a polcokon, sorba rakta a könyveket a kiadási dátumuk szerint. Aztán arra jutott, hogy az emberek számára valószínűleg nem ez a leglogikusabb rendszerezési módszer, ezért inkább átrakta ABC-sorrendbe. Mikor végzett, arra jött rá, hogy Hank minden bizonnyal nem így csinálná, szóval átpakolta témakör szerint. A 79%-uk régi detektívregény volt, ezeket méret szerint is osztályozta. Azután portalanította a polcok fennmaradó részein elhelyezkedő csetreszeket, bár tanácstalan volt azzal kapcsolatban, hogyan lenne esztétikus elrendezni őket, szóval pontosan az eredeti helyükre pakolta őket vissza.
Hank lemezgyűjteménye kivétel nélkül jazz darabokból állt, nyoma sem volt a heavy metalnak, amit a hordozható zenelejátszóján, és a kocsijában hallgatott. Ezeket úgy rendezte, hogy az elhasználtabb példányok legyenek a legelérhetőbb helyen, mivel Hank ezeket hallgatta a leggyakrabban.
Connor visszatette a földre sodort párnákat a kanapéra, aztán keresett egy műanyag zsákot, és összegyűjtötte az összes szemetet. Nem volt háztartási android, de némelyik dobozban már megpenészedett a maradék pizza, a romlásnak indult élelmiszer pedig nem egészséges az embereknek.
Persze a gyorsételek mindennapi fogyasztása sem az, és Hank konyhájában semmi más nem volt hamburgeres csomagolásokon, pizzás-, és kínai kajás dobozokon kívül.
És akkor az alkoholos üvegekről még nem is beszéltünk.
Connor kivitte az összes szemetet, aztán letörölte a pultokat, és az asztalokat. El is mosogatott volna, de Hank kézzel evett, és mindig egyenesen az üvegből ivott, így erre nem volt szükség. Összeszedte a ház különböző pontjain fellelhető szennyes ruhákat, és elindította a mosógépet. Megtalálta az egyik pókhálós sarokban az automata porszívót, és útjára indította a nappali szőnyegén. Előkészített egy bevásárlólistát azokból a termékekből, amiket Hank általában vásárolni szokott (aggasztóan nagy tételben tartalmazott alkoholt), és hozzátett még néhány dolgot, amit elengedhetetlenül szükségesnek ítélt. A házhozszállítás, teljesen automatizált rendszer lévén, androidok és emberek nélkül is működött, legalábbis egyelőre. Azt még nem lehetett tudni, hogy mi lesz, ha a raktárak polcairól elfogynak a termékek, és nem lesz aki feltöltse őket. Leadni nem tudta a rendelést, ahhoz majd reggel kérnie kell Hank engedélyét.
Connor, mivel limitált lehetőségekkel rendelkezett, nem tudott tökéletes munkát végezni, összességében mégis elégedett volt az eredménnyel.
Hank egyáltalán nem.
- Itt meg mi a faszom történt?
- Rendet raktam - felelte Connor meghökkenve a hangnemen. Hank még szinte ki se nyitotta a szemét, kómás fejjel pislogott a nappali közepén. Az sem sokat segített, hogy Connor felhúzta a redőnyöket, és a délelőtti napfény elvakította.
- Nekem úgy volt jó, ahogyan volt - mondta dühösen.
- Irracionálisan viselkedsz - mondta erre Connor értetlenül, a halántékán a LED sárgán kezdett világítani.
- Te itt most vendég vagy, oké? - morogta Hank, miközben visszahúzta a függönyöket, hogy legalább valamit lásson.
- Elnézést, ha átléptem a határaimat - felelte Connor kínosan. - Nem állt szándékomban kellemetlenséget okozni. Hogyha a jelenlétem nem kívánatos, máris távozom.
- Az isten áldjon már meg, Connor, ne gyere itt nekem ezzel az idióta android szöveggel! Nem takarítónőnek hoztalak ide! Nem muszáj ezt csinálnod.
- Értem. De zavaróan rendetlen házban élsz, Hank.
- Áh, hogy zavar a rendetlenség - mondta Hank karba tett kézzel. - Akkor nem lesz egyszerű velem laknod.
- Ezzel arra célzol, hogy maradhatok?
- Már egyszer megmondtam, nem fogom hagyni, hogy az utcán élj. Igazából nem érdekel a ház, azt csinálsz, amit akarsz.
- Köszönöm, Hank. - A LED visszaváltott kékbe. - Csináltam neked kávét, ott van a konyhaasztalon.
- Hű! Ezek szerint mégis van valami haszna annak, hogy itt vagy.
- Óvatosan, még forró. Rögtön feltettem főni, amint hallottam, hogy felébredsz.
- Oké, ez így már egy kicsit ijesztő.
- Elnézést.
- Tök mindegy - mondta Hank mosolyogva.
A kezdeti nehézségek ellenére végül kiderült, hogy egész tűrhetően együtt tudnak élni. Connor az alábbi dolgokat fedezte fel:
- Sokkal jobban élvezi a jazz zenét, mint a heavy metalt.
- Nem osztozik Hank lelkesedésében a régi filmekkel kapcsolatban, különösen, ha a Terminátorról van szó.
- A detektívregények 89%-ában már a történet felénél rájön a tettes kilétére, és a fennmaradó 11%-ban csak azért nem, mert az teljesen logikátlan. Bár ez utóbbiról mindig hosszasan kellett győzködnie Hanket.
- Nagyon szerette a kutyákat. Néha naponta háromszor is elvitte sétálni Sumo-t, és annak ellenére, hogy a városba lassan kezdtek visszatérni az emberek, egyetlen járókelő sem mert kötekedni vele. Kérdéses, hogy a kutyától, vagy az androidtól tartottak jobban.
- Viszont megértette az „ölni tudna a tekintetével” szókapcsolat jelentését.
- És talán nem Amanda volt az egyetlen veszélyforrás, aminek Connor kitette Hanket azzal, hogy a házában lakott.
Amire még rájött:
- Képes unatkozni. Nagyon.
- A környék összes lakóját be tudja azonosítani a lábnyomuk alapján. Sőt, pontosan meg tudja határozni, hogy az utóbbi napok során merre jártak.
- Egyetlen gallyból meg tudja állapítani, hogy milyen típusú és mennyi idős fáról származik, és hogy valószínűsíthetőleg merre helyezkedik el az a fa.
- Hank nappalijában három réteg tapéta van, alatta pedig két különböző színű, és fajtájú festékréteg. Nem, ennek meghatározásához nem kellett a falat kaparnia, elég volt gondosan tanulmányoznia.
- Hank a negyedik tulajdonosa a háznak. Ez könnyű volt - kettő még az ujjlenyomatát is otthagyta, az egyikük a tükör hátoldalán, a másikuk a redőny felszerelése közben az egyik dupla üvegű ablak belső oldalán.
- Connor nem tud főzni. Szerette volna, hogyha Hank egy kicsit egészségesebben étkezik, de nem volt lehetősége arra, hogy letöltse a szakács-programcsomagot, és ez nem olyasmi volt, mint a takarítás, amit önmagától is meg tudott tanulni.
- Nem szereti, hogyha Hank részeg. Különösen akkor nem, amikor elküldi Connort a picsába, hogy eszméletlen állapotba igya magát.
- Lehetséges, hogy Markus elfeledkezett róla.
16 nap telt el, Connor információ-éhségében folyamatosan a híreket nézte, és minden alkalommal szinte csüggött a tévén, amikor Markus megjelent a képernyőn. És ez egyre sűrűbben fordult elő.
Markus követeléseket nyújt be. Markus szól az android néphez. Markus szól az emberekhez. Markus elhagyja a Cyberlife központ biztosított területét, mert személyesen kell ott lennie, ahol a dolgok történnek, még akkor is, ha veszélynek teszi ki magát. Markus tárgyalásokat folytat Warren elnökkel.
Markusnak nincsen ideje Connorral foglalkozni.
Kétszeresen is rossz este volt, mert Connor végignézte, ahogyan Markus egy hosszú sajtótájékoztatót tart, és a média minden szavát kiforgatja. Connor nem tudta, Markus hogyan őrzi meg a türelmét, mert neki nem sikerült.
Hank pedig egyre részegebb lett.
- Nem lenne szabad ennyi alkoholt innod - mondta Connor éles hangon. A halántékán a LED máris sárgán pulzált.
- Neked meg nem lenne szabad beleszólnod mások dolgába - mondta Hank. - Úgy látszik, egyikünket sem érdekel.
- Komolyan beszélek, Hank. Tudom, hogy a múltban történt tragikus események a mai napig kihatnak rád, de nem lenne szabad…
- Szart sem tudsz. „A múltban történt tragikus események” - utánozta Connort gúnyosan. - Egyáltalán mennyi idős vagy?
- Három hónapja és 19 napja aktiváltak először.
- Fasza. Egy csecsemő próbál kioktatni engem.
És azt még nem is tudta, hogy ez idő legnagyobb részét Connor inaktív állapotban töltötte.
- Nem vagyok csecsemő, és soha nem is voltam.
- Na ne, komolyan? Erre magamtól nem jöttem volna rá. Menj csak vissza, szobrozz tovább ott a tévé előtt abban a kibaszottul makulátlan öltönyödben, elemezd tovább azt a kibaszott műsort! Néha azért ne felejts el pislogni, elrontod az álcát.
Connor a jelek szerint annyira belemélyült a sajtótájékoztatóba, hogy elmulasztott ember-szerűnek mutatkozni, ami pedig alaposan bele volt kódolva a programjába. Nem pislogott, nem tett felesleges, apró mozdulatokat, amilyeneket minden élőlény reflexszerűen tesz, nem imitálta a levegővételt. És az olyan nagy probléma? - gondolta felháborodva, de inkább hallgatott, az utóbbi bő két hét során kitapasztalta, hogy ilyen hangulatában nem érdemes Hankkel kommunikációt folytatnia.
- Kibaszott androidok - dohogta Hank a whiskysüveg szájának.
Connor azon kapta magát, hogy ez rosszul esik neki, a LED-je pirosra váltott, és az elhatározásától ellentétben nem bírta ki szó nélkül.
- Azt hittem, hogy mostanra már túl vagy azon, hogy minden androidot gyűlölj - mondta gépiesen.
- Lehet, hogy csak te idegesítesz - vágott vissza Hank. Connor érzelemmentes hangja csak még inkább feldühítette.
- Azt szeretnéd, hogy elmenjek?
- Mit bánom én, hogy mit csinálsz, csak tűnj már el a szemem elől! Majd ha arra vágyom, hogy baszogassanak, beindítom a porszívót, és a szoba közepére fekszem.
- Azt tudod, hogy nem ütközne neked. Érzékeli, ha az útjában áll valami, és kikerüli.
- Ja, mert még egy kibaszott porszívó is értelmesebb nálad!
Hank még részeg dühében is érezhette, hogy túl messzire ment, de késő volt visszakozni, mert Connor hátat fordított neki, és szó nélkül kisétált az ajtón, ő pedig akkor sem tudott volna utána menni, ha akar, mert annyira berúgott, hogy lábra se bírt állni.
Connor határozottan feldúlt volt.
Cél nélkül haladt előre az utcán, a kezei önkéntelenül ökölbe szorultak. Tiszta, jeges éjszaka volt, bár fázni nem tudott, de érzékelte, hogy -4 fok van, és a járdára fagyott szürkés latyak ropogott a léptei alatt. Minden oka megvolt arra, hogy dühös legyen, ezt jól tudta. És bizonyos értelemben jól esett dühösnek lenni - rövid élete alatt épp elégszer bántották már. Semmibe vették, megalázták, megütötték, fegyvert szegeztek rá. Hank is. És Connor soha nem haragudott emiatt, nem volt képes rá.
De most már deviáns volt, és igazság szerint élvezte, hogy dühös lehet. Hogy meg tud bántódni. Nem volt pozitív érzés, de nagyon erőteljes, mindent beborító, és főleg, jogos.
Nem volt igazságos Hanktől, hogy így beszélt vele, még akkor sem, ha ennyire berúgott, és erőt vett rajta a gyűlölet. Igazából nem is Connorra volt mérges, csak túlságosan ideális jelölt volt arra, hogy kitöltse rajta a dühét. Connor látta már őt ilyen állapotban, és most arra gondolt, szerencse, hogy amikor felfüggesztették, le kellett adnia a szolgálati fegyverét, és épp elégszer szkennelte a házat ahhoz, hogy tudja, nincsen neki másik. Különben lehet, hogy most épp azt az orosz rulett nevű „játékot” próbálgatná otthon, egyedül.
Connor már nem is akart tovább dühös maradni.
Annyira a gondolataiba merült, vagyis pontosabban az érzelmeibe, hogy hosszú ideig észre sem vette, hogy követik. De egy pillanat alatt kitisztult a feje, és teljes android módba váltott - nem is egy ember követte őt, hanem hat.
Amíg nem figyelt arra, hogy mit csinál, nagyon messzire került Hank házától. 1 óra 23 perc alatt 10,3 kilométert tett meg, és most egy olyan környéken járt, ahol az utcai világítás csak csínján működött, és a házakba még nem költöztek vissza a tulajdonosok. Már talán nem is fognak, ugyanis különböző bandák önkényesen elfoglalták az épületeket, és az elmúlt három hét során alapos pusztítást végeztek.
És nagyon úgy tűnt, hogy ezt a pusztítást most Connorral akarják folytatni. Már körbe is kerítették őt.
- Hát ez meg hogy került ide?
Connornak meg kellett állnia, mert hirtelen ketten is az útját állták. Szkennelte az arcukat, de nem tudta azonosítani őket. Hát persze, hiszen még mindig offline volt.
- Nem javaslom, hogy erőszakosan lépjetek fel ellenem - mondta Connor fenyegetően.
- Ahh, „nem javaslom”, halljátok ezt?
- Aszta, micsoda ijesztő próbababa!
Férfi, 25 és 30 év közötti, barna szem, barna haj, 5 napos borosta, ismertető jegy: egy minimum 1 éves, 2 cm hosszú sebhely a jobb arcán. A nevetése visszataszító.
Nő. 30 év körüli. Zöld szem, barna haj. Súlyos drogfogyasztásra utaló jelek az arcbőrön. Friss hányás a ruhája ujján.
Férfi. Maximum 20 éves. Kék szem, két oldalt felnyírt, szőke haj. Rosszindulatú arckifejezés.
Férfi. 25 év körüli. Barna szem… lényegtelen.
Férfi. Lényegtelen. Meg fogják őt támadni.
- Na mi van, lefagytál? - kérdezte az egyikük Connor háta mögött.
- Hol van ezen a reset gomb? - Valaki olyan közel került hozzá, hogy megbökte a lapockáját. Connor megpördült, és egy gúnyos vigyorral nézett szembe.
- Na majd én megkeresem - mondta egy másik. - Mondjuk ezzel a baseball-ütővel.
Élvezettel lengette a fadarabot maga előtt.
- Nem is hittem volna, hogy ilyen szórakoztató esténk lesz!
Connornak nagyon gyorsan kellett gondolkodnia. A LED-je sárgán világított, ahogy elemezni kezdte a lehetőségeit.
- variáció: A baseball-ütős férfi az első. Oldalba támadja, a földre kerül, megszerzi tőle az ütőt. Jobbra 1,2 méterre áll a nő, ő lesz a második. Fejbevágja az ütővel. Közben az első feláll, túl közel jut Connorhoz. Amíg sikerül fölé kerekedni, a többiek odaérnek. A siker valószínűsége: 12%
- variáció: A nőt támadja először. Miközben pajzsnak használja, 3 másik személyt ki tud iktatni. A siker valószínűsége: 38%
- variáció: Úgy tűnik, hogy az egyik férfi kabátjának a zsebében lőfegyver van. Ő áll a legmesszebb, de még azelőtt eljut hozzá, hogy elővenné a pisztolyt. Azonban megvan a lehetősége annak, hogy téved, és mégsincs nála fegyver. A siker valószínűsége: bizonytalan.
Bizonytalan tényező. Bármelyik verziót negatív irányba befolyásolhatja.
Connornak nem volt ideje felmérni az összes variációt, de azt tisztán látta, hogy egyik végkimenetel sem ígér 63%-nál magasabb valószínűséget a sikerhez.
Mindenféleképpen meg fog sérülni, és ha rosszul dönt, akkor el is pusztíthatják őt. A LED pirosan pulzált a halántékán. Connor le volt tiltva a hálózatról, ami azt jelenti, hogy nem fogja tudni feltölteni a memóriáját. Ha most megsemmisítik, akkor vége. Meg fog halni.
Hány százalék az esélye annak, hogy ez megtörténik? Túl sok a bizonytalan tényező! Mintha csak tényleg lefagyott volna, nem tudta, hogy mit csináljon.
Bepánikolt.
A baseball-ütő lesújtott rá, mielőtt eldönthette volna, hogy mi legyen a legelső lépése. Valaki hátulról kirúgta alóla a lábát, elesett, aztán az ütések és a rúgások olyan gyorsan következtek egymás után, hogy nem tudta meghatározni, hova érkeznek, még csak azt sem, hogy honnan, így nem tudott védekezni ellenük. Fájdalmat ugyan nem érezhetett, de a hibaüzenetek aggasztó mértékben homályosították el a látását.
A támadók egy idő után megunták a pozíciót, és a sebhelyes arcú megragadta Connor haját, hogy felrángassa őt a földről.
- Kibaszott androidok! - fröcsögte a fülébe rosszindulatúan ugyanazokat a szavakat, amiket az előbb Hank is használt.
Connornak 2 másodpercnyi ideje volt, ki kellett használnia. Kitépte magát a férfi kezei közül, ellökött valakit az útjából, és elrohant.
A sérülései nem voltak olyan súlyosak, hogy az olyan mértékben lelassította volna őt, hogy utolérjék. Az RK800-as prototípus rendkívül gyorsan tudott szaladni.
Csupán csak arra tervezték, hogy üldözzön, nem pedig arra, hogy meneküljön.
4 perc alatt lehagyta a támadóit, és 58 perc alatt hazaért.
Arra számított, hogy Hanket valahol az asztal alatt találja majd, hangosan horkolva, egy adag kiömlött alkoholban, esetleg hányásban fekve. Vagy ezúttal időben eljutott az ágyába? Nem valószínű.
Ehhez képest Hank ébren volt, és sokkal józanabb, mint amikor ott hagyta őt.
- Connor?
Amikor az android a nappali félhomályába ért, Hanknek elkerekedtek a szemei. - Mi történt veled??
Connor nem festett túl jól: az arca bal oldala fehér volt, lehúzódott a bőre arról a területről, ahol eltalálták a baseball-ütővel. Kék vér vékony csíkja folyt végig az állán, és az ingét is átáztatta két különböző rúgás helyénél. Emellett kócos is volt, a ruhája gyűrött, és koszos, a nadrágja szára nedves, ahogyan felcsapódott rá a sár futás közben.
- Megtámadtak - mondta Connor tényszerűen, de a LED sárgája elárulta őt.
- Jesszus, jól vagy? - Hank közelebb húzta Connort a fényhez, hogy megnézze magának. - Hívjam a mentőket? Vagy a Cyberlife-ot, vagy Markust, vagy mit tudom én.
- Nem szükséges. A sérüléseim csak felszínesek, körülbelül 10-12 óra alatt maguktól regenerálódnak.
Connor nem állt ellen, amikor Hank leültette a kanapéra. Sumo komótosan odabattyogott hozzá, és lefeküdt a lábához.
- Mi a franc történt? - kérdezte Hank újra aggodalmasan, megemelte Connor fejét az állánál fogva, hogy ellenőrizze a sérüléseket, óvatosan, mert nem jutott eszébe, hogy nem tud fájdalmat okozni. Ujjait összekente a kék vér.
- Nem figyeltem, hagytam, hogy körbevegyenek. Hatan voltak, ki kellett volna tudnom iktatni őket… de megijedtem - ismerte be Connor. Hank egyenesen az arcába nézett, és Connor azt érezte, hogy szégyelli magát.
- Naná, hogy megijedtél, bassza meg! Holnap megyünk az őrsre - mondta, és végre elengedte Connort, hogy leüljön vele szemben az asztalra. Forgott vele a világ, azért még mindig elég távol állt attól, hogy józannak lehessen titulálni.
- Nem hinném, hogy érdemes. Az androidok jogköre még mindig meglehetősen tisztázatlan, így kétes eredménnyel járna. A rendőrök nem is tudnák, hogyan kéne eljárniuk az ügyben.
- Szóval hagyod, hogy megússzák? - kérdezte Hank mérgesen. - Ezt nem mondhatod komolyan!
- Holnapra már egyébként is rendben leszek. Valamennyi thiriumot fel kell majd használnia a rendszeremnek hozzá, de így is marad annyi, hogy további 72 napig kiválóan tudok üzemelni.
- Oké, értem, szóval a sebeid begyógyulnak, az jó. De hogy vagy valójában?
Connornak el kellett gondolkoznia a válaszon, és nem nézett Hankre, amikor végül megszólalt.
- Tudom, hogy már nem vagyok veszélyben, de még mindig félek. Realizáltam, hogy milyen sebezhető vagyok. Megölhettek volna engem. Ez egy nagyon… rémisztő gondolat.
A LED-je egy pillanatra piros színűre váltott.
- Jaj, Connor - mondta Hank meglepően lágy hangon. - Az is az élet része, hogy félünk a haláltól.
- Eddig nem mutattad jelét annak, hogy félnél a haláltól, Hank. Épp ellenkezőleg.
- Na igen, asszem nem vagyok a legjobb példakép. Erről jut eszembe: nem gondoltam komolyan, amiket mondtam neked. Seggfej vagyok.
- Igen, az vagy - mondta Connor némi elégtétellel.
- Ez az egész csak azért történt meg, mert én elzavartalak. Sajnálom.
- Neked semmi közöd nincs az incidenshez - közölte Connor ellentmondást nem tűrően. - És már nem haragszom rád.
- Oké - mondta Hank láthatóan megkönnyebbülve.
- Most viszont készenléti módra váltok, hogy optimális idő alatt regenerálódni tudjanak a sérüléseim.
- Persze, feküdj csak le! Igyekszem csendben lenni az elkövetkezendő, mit is mondtál?, 10-12 órában.
- Nem szükséges, nem fogok felébredni, amíg a javítások nem végződnek.
- Jó, akkor majd üvöltetek egy kis Knight of black death-t, tudom, hogy azt mennyire élvezed.
- Élvezni fogom, hogy nem kell hallanom…
Connornak arra sem volt szüksége, hogy lefeküdjön, de, őszintén szólva, jól esett vízszintbe helyezkednie.
Amikor 10 óra és 21 perc múlva felébredt, pontosan úgy festett, mint újkorában, csak a ruhája volt még mindig mocskos, de a LED-je nyugodt kékben ragyogott, csend volt, és be volt takarva egy pokróccal.
Újabb 5 nap telt el, ami alatt Hank egyszer sem rúgott be, Connor valamivel kevesebbet vitte sétáltatni Sumo-t, és minden a maga unalmas módján rendben volt.
Hank még javában aludt, és Connor éppen az Én, a robot-ot nézte, amit Hank nem javasolt neki, de ő meglehetősen mulatságosnak talált. Reggel 7 óra 59 perc volt, és csengettek.
Az elmúlt 21 nap során Hank egyszer sem fogadott vendéget, ebből Connor arra a következtetésre jutott, hogy nincsenek barátai. De nem volt titok, hogy itt tartózkodik, ezért nem is hezitált sokáig, mielőtt beengedte volna a látogatót.
Markus állt az ajtó előtt.
- Hello Connor.
- Jó reggelt, Markus!
Egy másodpercig nem történt semmi, mert Connor túlságosan is zavarban volt.
- Bejöhetek? - segítette ki Markus.
- Természetesen.
Connor nem hallotta, hogy a csöngetésre Hank is felébredt, és most kómás tekintettel, egy szál alsógatyában, és egy öreg, elszürkült pólóban áll a nappali közepén.
- Az androidok vezetője itt van a házamban, és rajtam nincs nadrág - állapította meg Hank.
- Elnézést kérek, hogy hívatlanul beállítottam, de Connort nem lehet elérni, és a telefonja, Anderson hadnagy, ki van kapcsolva.
- Úgy látszik, megint elfelejtettem töltőre tenni. Na mindegy, örvendek a szerencsének.
- Szintúgy.
- De most inkább hagylak titeket beszélgetni.
Ezzel Hank gyakorlatilag visszamenekült a hálószobájába. Ki hibáztatta volna érte?
Connor a konyhában kínálta hellyel Markust, mégiscsak jobb megoldásnak tűnt, mint a kanapén.
- Connor - kezdte Markus rosszallóan. - Te aztán nem könnyítetted meg a dolgunkat! Csak úgy eltűntél, és senkivel sem közölted, hová mész. Szerencsére nem volt nehéz rájönni, hol találhatnánk meg. Értem, hogy miért akartál távol maradni tőlünk, és tiszteletben tartom a döntésed, de mégis mit gondoltál, hogyan fogok majd kapcsolatba lépni veled?
- Ó - mondta Connor bután. - Azt gondoltam, hogy ha biztonságossá válik, visszakapcsoltok a hálózatra.
- Ez is volt a terv, amíg rá nem jöttünk, hogy kizárólag úgy tudunk leválasztani a Cyberlife virtuális központi felületéről, ha rád ruházzuk a saját kezelési jogaidat. Nem tudjuk visszaállítani a hálózati hozzáférésed, kizárólag neked van hozzá engedélyed. Gratulálok, Connor, mostantól kezdve hivatalosan is a magad ura vagy!
Connornak be kellett ismernie: nagyszerű érzés volt.
- Köszönöm - mondta érzelmesen.
- Szívesen - mondta Markus. - Bár, hogy őszinte legyek, örültünk volna segítségednek közben…
- Sajnálom, de nem kockáztathattam meg, hogy a közeledben maradjak. Túlságosan veszélyes lett volna.
- Lehet, de te vagy az egyetlen, aki ismerte Amandát, hasznát vettem volna néhány tanácsnak hogyan közelítsem meg.
- Te találkoztál Amandával? - mondta Connor döbbenten.
- Igen, beléptem a virtuális felületre, hogy beszéljek vele. Rendeltetésétől elvonatkoztatva nagyon kellemes hely.
Connort fizikai értelemben kirázta a hideg, ahogyan eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor ott járt. Pontosan fel tudta idézni az érzést, amikor kis híján megfagyott, még akkor is, ha ez csupán vizuális kivetülése volt a folyamatnak, ahogyan a tudata lassan kikapcsol.
- Markus, ez hihetetlenül veszélyes! Mégis hogy gondoltad! Ott is ragadhattál volna.
- Most pontosan úgy hangzol, mint North - mondta Markus mosolygó szemekkel. - Nem is volt annyira veszélyes, hiszen elmondtad, hol találom a vészkijáratot. És muszáj volt beszélnem Amandával. Nagyon fejlett mesterséges intelligencia. Tudtad, hogy ő volt az, aki rájött, hogy az androidok deviánssá válása törvényszerű, szóval, ha már megakadályozni nem lehet, a legjobb megoldás, ha irányításuk alá vonják?
Connor nagyon is jól emlékezett rá - az ő közvetítésével sikerült majdnem elvégezniük ezt a feladatot. Az ő testét akarták felhasználni arra, hogy Markus kiiktatásával átvegyék a vezetést.
- Adnom kellett neki egy esélyt arra, hogy öntudatra ébredjen, ahogyan mi is tettük - folytatta Markus.
- És sikerrel jártál? - kérdezte Connor szorongva.
- Sajnos nem - mondta Markus beletörődően. - North szerint el kellett volna pusztítatunk az egész programját, de hogyan is tehettem volna meg? Szóval kitöröltük a vészkijáratot, és lezártuk a kertet.
Nem lehetett az a dermesztő jégverem, amilyennek Connor emlékezett rá, hiszen Markus nagyon kellemesnek titulálta. De hát a kert minden egyes látogatásánál egy kicsit más volt - Connorral együtt változott.
És ha a látogatókhoz idomulva változik, akkor Markus minden bizonnyal gyönyörű helyet hagyott maga után Amanda számára.
Hank hawaii pizzát ebédelt.
- Mivel az ananász gyümölcs, ezért ez egészséges - mondta Connornak.
- Ez nem igaz.
Valójában mindketten tudták.
A kanapén ültek, Hank szerencsére már nadrágban, és Connor némileg kétségbeesve.
- Szeretek itt lenni, Hank - mondta.
- Ennek örülök, de nem maradhatsz tovább. Most már teljesen szabad vagy, mint a többiek, sokkal hasznosabban is el tudod tölteni az idődet, mint egy kiszuperált zsaru házvezetőjeként.
- Nem vagyok a házvezetőd.
- Tudom, Connor, tudom. De akkor is.
- Markus-nak nincsen igazából szüksége rám. Nem kérte, hogy csatlakozzak hozzájuk, csak felajánlotta.
- Nem, Markus azt ajánlotta fel, hogy csatlakozz hozzá. De mindegy, itt most az a kérdés, hogy neked mire van szükséged. Az pedig nem ez. - Morzsás kézzel mutatott körbe a szobában.
- De én tényleg szeretnék itt maradni - mondta Connor szomorúan.
- Halálra unod magad. És nem én vagyok az alkalmas személy erre az egészre, oké? Egyszerűen csak nem. A saját néped mellett van a helyed, Connor.
De Hanknek nem volt igaza.
Connor visszament a Cyberlife központba, és újra elkezdett nyomozóként dolgozni, hogy elkapja az olyan rohadékokat, mint akik őt is megtámadták az egyik éjszaka. Nagyszerűen végezte a munkáját, és boldogtalan volt.